Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Turczel Lajos: A csehszlovákiai magyar költészet átfogó antológiája (Szélén az országútnak)
A csehszlovákiai magyar költészet átfogó antológiája mutassa“, és az adott költészet egészét tekintve „meghatározó színek, mozdulatok, irányok“ ne maradjanak ki belőle. Ennek az átgondolt válogatási elvrendszernek alapján Tóth a válogatási eszményét így összegezi: „minőség, érvényesség, hitelesség“. A továbbiakban majd meglátszik, hogy ez a szerintünk is helyes válogatási mérceeszmény a gyakorlatban hogy érvényesült, de előbb még szólni kell az antológia másik jelentős újdonságáról: a versanyag diakronikus módszerű mozgatásáról, vonultatásáról. Ezt a módszert itt én telitalálatnak érzem, hiszen ily módon a 70 éves kisebbségi társadalmi és költészeti történelem változásai, forrongásai, fordulatai, tragédiái a költészet nyelvén eleven folyamatként (folyamként) hömpölyögnek el előttünk, és az antológia áttanulmányozása után nemcsak eddigi költészetünk ismeretében erősödünk meg, hanem egyetemes és kisebbségi identitástudatunkban is. A diakronikus módszernek ez a katarzisos erejű történelemfeltáró és identitást erősítő hatása a versanyag mindhárom részében erőteljesen érvényesül. Az első rész (1919-1938) indító versanyaga a kisebbségi helyzetbe jutás döbbenetét és az általa kiváltott reagálásokat: a nemzetsiratást, messianizmust, a kuruc magyarság idézését tükrözteti (Merényi Gyula, Győry Dezső, Ölvedi László), de a rettenetes világ-vérzivatar utóhatásait: az avantgárd irányzatok „emberirodalmi“ és háborúellenes elkötelezettségét, a klasszikus formákat elutasító kiábrándulást, az absztraktba, groteszkbe és abszurdba való menekülést is intenzíven érezteti (Forbáth Imre, Földes Sándor, Kudlák Lajos, Márai Sándor, Mihályi Ödön). A háborúellenesség az értékállóbb hagyományos formákat, irányzatokat is erősíteni tudja (Darvas János, Komlós Aladár). A továbbiakban megmutatkozik a világnézeti-politikai ellentétek polarizáló hatása: a forradalmi szellemiségű költészet tartós felerősödése (Forbáth, Földes, Morvay Gyula, Sá- fáry László, Szabó Béla, Berkó Sándor) és a rezignált vagy józan kisebbségi realizmus térhódítása (Sebesi Ernő, Tamás Lajos), amelyhez a bukolikus és ironikus életszemlélet is társítható (Mihályi Ödön, Vozári Dezső). A harmincas évek közepétől az irodalmi élet viszonylagos konszolidációja is bekövetkezik, kicsapódnak az újszerű szolid minőségi értékek (Mihályi, Sáfáry és Szenes Erzsi), és nyilvánvalóvá lesznek a fejlődést meghatározó költőegyéniségek (Forbáth, Győry, Mécs, Vozári). Az első részben nekem két erős hiányérzetem is van: a Rejtett ösvény c. antológia összeállítójához, Varga Imréhez hasonlóan Tóth László se közli háborúellenes kisebbségi költészetünk nyitányát: Mécs László Hajnali harangszó című hatalmas versét, pedig ez valódi korvers: az egész magyar nyelvterületen mozgósító hatása volt, a magyarországi irodalmi reakció támadta, értelmiségi ifjúsági mozgalmaink fiataljai lelkesen szavalták, § még az én, 1935-38-ban érettségiző nemzedékem tagjai is felforrósodtak tőle. Az én tudatomban Mécs verse és Tőzsér Árpád 1958-ban publikált Férfikora között is erős érzelmi kölcsönösség van, noha lehetséges, hogy Tőzsér a verse írásakor még nem is ismerte a Hajnali harangszót. Ugyanúgy hiányolom Győry Dezső Újarcú magyarokat és A magyar faluját, melyeknek a perspektivikus kisebbségi realizmus kialakulásában és az új értelmiségi nemzedékek szellemi-eszmei felerősödésében rendkívül nagy szere-
