Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Monoszlóy Dezső: Elefánttemető (novella)
Elefánttemető nem érdemes félbeszakítani a kapaszkodást. Zörög a zár, nyilik az ajtó. Ez is barlang, majdnem olyan üres és sötét, mint a postaláda. De miért is lenne világosabb a szoba? A fény is egyfajta fecsegés. Beszivárog, eláraszt, megcsiklandozza az ormányokat - prüszkölni kell tőle. Olyasmire ingerel, ami nem tartozik szorosan a találkozás előkészületéhez. Ehhez az előkészülethez csak a semmittevésre való készség, az elengedett izmok és arcvonások petyhüdtségének akarása tartozik, amikor vigyorrá torzul az idegzsába, vagy a felpuffadt zacskók kiürülnek. Mert egyformán jogos sírni és nevetni. Nem a kihámozott részletekén - ez érzelgősség lenne -, hanem csak úgy, kiszámíthatatlanul, a szertelenség kényszeréből. TEVE VAN EGYPUPÚ, VAN KÉTPUPÚ - erre például rápereghet pár sós csepp. SZÉTRONCSOLTA TÜDEJÉT A SZŐKECIMPÁJÚ ELE- FÁNTTEHENNEK AZ ELTÉVEDT DUMDUMGOLYÓ - ezen meg nevetni lehet. Persze csak jelentés nélkül, éppen ezért csöppet sem meggondolatlanul. Ővele kell törődnöm, s nem azokkal az eseményekkel, amelyek már akkor foglalkoztattak, amikor még felfoghatatlan volt az Ő létezése. A fájdalmat hebehurgyán hascsikarásnak, fejgörcsnek, agyarficamriak és még meggondolatla- nabbul búnak kereszteltem, holott a fájdalom minden eddig átélt apró cikornyá- ja csak egy-egy jelzője volt annak a hangulatnak, amellyel majd az utcasarkon épített budimban, egyik kezemmel a fareteszt szorongatva, magamba inhalálom az Ő megérkezésének döbbenetét. Fájni fog? Megaláz? Félni fogok tőle? Talán nem is. Ha meglékeli koponyám, olyan edénybe csorog a kibuggyant tudat, amelynek nincs tükre felém. Innen felülről ellátni a vesztőhelyig. Az alkony lassan felfalja a széttépett és elszórt árnyékokat. Egyszínű lesz az utca. Mint bevér- zett vattadarabok, szederjes, szivárványos piszokfoltok úsznak a levegőben. És valami kocsonyás anyag közeledik. Sietni kell. Hallom a lihegését. Magamra csapom az ajtót. Már itt van. Dörömböl. Ideérkezésem medrét kanyonként zárják közre a házak, s mintha egy pirinyó kinyitott konzervdoboz heverne az úttest közepén. Aztán már ezt sem látni. A konyak fölött összehajlanak a pálmalevelek.
