Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)
Czakó József II Azon az éj jelen egy tucatnyi koromfekete macska verődött össze a kórház udvarán. Éktelen nyávogással járkáltak fel-alá a csikorgó havon, árbocrúdként a levegőbe merevített farkuk szőrét vadul borzolta a jeges szél. A legöregebbik kandúr minden tekintélyét latba vetve próbálta meg lecsillapítani a felzaklatott csapatot. Feszesen, kimért, higgadtságot sugárzó testtartással ült a hóban, és fennhangon mesélt egy, még az ükapjától hallott történetet arról, hogy amikor a Níluson megindult a gőzhajózás, az angol gyarmatosítók a nagy kalóriaértékű, bebalzsamozott macskahullákkal fűtötték a hajókat, s a tanulságot leszűrve egyben figyelmeztette a kompániát, hogy aki ezen a hideg téli éjszakán netán dideregne, az gondoljon megilletődve az önnön testüket perzselő hővé áldozó szent ősökre. Ám a macskák figyelemre se méltatták a vén kandúr szenilis monológját, s nyugtalanságtól villogó szemekkel tekergették nyakukat a szülészeti osztály kivilágított ablakaiból kiszűrődő s az éjszaka sötétjébe vesző fények irányába. Csernyei úr, a boncterem öregedő alkalmazottja, aki éppen akkor zörgött végig az udvaron hullaszállító kocsijával, megrökönyödve hőkölt vissza a nyiváko- ló állatok láttán. „Rossz jel, rossz jel“, mormogta maga elé, s homlokráncolva kereste az összefüggést a látvány és előző napi furcsa álma között. Határozottan emlékezett az álombéli képre: egy békésen legelésző szürkemarha hatalmas szarvaira erősített szárítókötélen facsipeszekkel fölaggatott, véres bugyikat himbált a szél. Csernyei úr elmerülten töprengett, aztán, mintegy észbe kapva, hirtelen lehajolt, hogy hógolyót gyúrjon és a macskákhoz vágja. Abban a pillanatban, amint a hullaszállító talyigát elengedte, az lassú, majd egyre vadabb gör- düléssel megindult a jeges hóval borított enyhe lejtőn. Úgy ficánkolt, pörgött, keringőzött, akár a megbokrosodott ló, nyomában a veszettül káromkodó Csernyei úrral, „tudtam, hogy rossz jel, a kurva mindenit!“, végül is iszonyú csörömpöléssel borult fel, az alig két órája szívrohamban megboldogult Tóthné teteme pedig az árokba gömbörödött. „Eggyé váltál hát az anyatermészettel“, gondolta fennhangon, ahogy zihálva, saját tehetetlenségétől bosszúsan az öregasszony földi maradványaihoz ért, aki úgy hevert most ott, mintha kókuszlisztben hem- pergették volna meg. A macskák hada elnyújtottan nyávogott tovább. A szülést vezető orvos éppen megpillantotta a magzat lucskosan előtűnő fejét a hüvely táguló alagútjában, amikor aljas hirtelenséggel kialudtak a lámpák és sötétség borult a műtőre. A nővérek zavartan szisszentek fel, az asszony feje hátrarándult félelmében, s az arcán gyöngyöző verítékcseppek százfelé röppentek szét, akár a bombaszilánkok. Az öreg kandúr begörbítette a hátát. „Amikor megfoganunk, a mindenség viaszába ágyazódik egy kanóc“, kárálta. „Amikor megszületünk, a semmi lobban fel és kezd el égni.“ „Hallgass már, te tűzre való!“, vetette oda egy ingerült hang a csapatból, ám a vénségnek a szempillaja se rezdült. „Ropogó máglyákról álmodoztok, amelyek a csillagos égig vetik szikráikat“, folytatta, „csakhogy a lángotok letakarva, üvegbúra alatt pislákol, s így önmaga elől emészti el a zamatos levegőt. Úgy látom, összetévesztitek a kanócot a gyújtózsinórral. Az utóbbit viaszba mártani - gyilkosság...“
