Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Milan Šimečka: (1930-1990) A mi kis disszidens társadalmunk (dokumentum)
A mi kis disszidens társadalmunk nak nálunk, vállat vontak. így van ez: hiszen nem könnyű egy kétszer is börtönjárt embert nyíltan támogatni, amikor a vele való találkozás is bátorságot kíván. A nyílt szolidaritás vállalása egyet jelent azzal, hogy az ember kihallgatásra jelentkezik a rendőrségen, útlevelét leadja, gyerekeit pedig kiveszi a jobb iskolából. Régi nóta, ismeri ezt minden disszidens! A magyaroknak is megvan a maguk, „establishmenť'-je, a magas állami és gazdasági pozíciók, privilégiumok, az engedelmességgel kiérdemelt jólét birtokosai. Ezek az emberek valószínűleg elhiszik, hogy az ő tevékenységük többet használ a magyar kisebbségnek, mint Duray manifesztumai. És talán nem is alaptalul. A magyarok aktivitásának érezhetően jelentős a szerepe Szlovákia prosperitásában, nem tagadja ezt a hivatalos statisztika sem, s e tény jót tesz a magyarok nemzeti önérzetének is. A Le Monde cikke az elnémult pozsonyi magyarokról írva nem meghatározó érzésekből általánosít, és arról tanúskodik, hogy mennyirre Európa peremére kerültünk, ha már így lehet írni Pozsonyról. Pozsonyban igenis hallani magyar szót, még ha nem is annyit, mint a háború előtt - de hát az egész más Pozsony volt akkor. Dunaszerdahelyen csak magyarul beszélnek, a pozsonyi kávéházakban az öreg hölgyek disztingváltan beszélnek magyarul, s a pincér láthatóan tisztelettel van irántuk. De két diák szájából ilyen beszélgetést is hallottam az autóbuszban: „Janó, te lévai vagy, mi vagy'te - szlovák vagy magyar?“ „Magyar, csak szlováknak mondom magam, nehogy kapjak a pofámra...“ Semmilyen - állam által garantált - jogegyenlőség nem számolhatja fel azokat az érzéseket, melyeket két ennyire eltérő nyelv konfrontációja kivált. Bennem mindig a kisebbrendűség, az elszigeteltség érzését váltja ki, ha magyar beszédet hallok. Igazuk van a magyaroknak, ha nagyobb támogatást kívánnak a magyar nyelv oktatásának a szlovákok között. Megpróbálkoztam néhány éve magam is a tanulással, de beletörött a bicskám. (A megboldogult Laco Kalina mondogatta, hogy a világnak ezen a részén nem lehet létezni a magyar nyelv ismerete nélkül, mert az ember így nem érti a lefordíthatatlan legszebb európai vicceket.) A magyarok szeretnék, ha több szó esne a múltról, arról, hogyan is kerültek ők Csehszlovákiába, és mi történt velük a háború után. A szlovákok persze hivatkozhatnának régebben történtekre. Jelen és jövő szempontjából nem sok értelme lenne ilyen vitának, legjobb ezt a’történészekre hagyni. Persze ha lennének történészeink, akiket nem fertőzött meg az államideológia szolgálata. Mindig csodálkozva figyeltem, hogy a szlovák-magyar viszonyt érintő legjobb szándékú vita is mennyire kiújítja a régi előítéleteket és bizalmatlanságot. Ez a betapasztott szájakra épülő rezsim minden vitát lehetetlenné tesz, így a magyar kisebbség helyzetéről folytatandót is. De csak azt a keveset olvasva is, ami az emigráns sajtóból hozzám eljut, lehangoltan és paradox módon azon gondolkozom: lám a rendeletileg foganatosított hallgatás mennyire felértékeli a szólásszabadságot, s egy ellenkező helyzetben mennyire devalválódik az. Minden bizonnyal a szólásszabadságnak is ára van, tartós konszenzus mindenesetre csak akkor képzelhető el, ha vitában születik meg. Mindazonáltal úgy hiszem, hogy a szlovák-magyar együttélés a gyakorlatban sokkal kedvezőbb képet mutat, mint a mi arra irányuló kísérleteink, hogy annak történelmi, politikai és egyéb összetevőit meghatározzuk. És az együttélésnek ez a gyakorlata (melynek a természetes asszimiláció sajnálatos velejárója), a kedvezőtlen politikai körűimé-