Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Civilek hadifogságban kel később Gorkij vagy Groszmann regényeit olvastam, a helyszínt könnyen magam elé képzeltem, mert egyszerűen csak meg kellet idéznem Jenakijevót, folyton dohogó, dübörgő, szikrázó vaskohóival, zakatoló hengerműveivel, földhöz lapuló házaival, sikátoraival, kövezetlen vagy rosszul kövezett útjaival, munkáskaszárnyáival, s máris benne éltem a századforduló orosz munkás miliőjében. A gyárral mindjárt a fertőtlenítést követő napon megismerkedtünk. A hallal dúsított híg káposztaleves elfogyasztása után sorakoztattak bennünket és elindultunk a gyárba. Akkor is és utána még oly sokat vitatkoztunk azon, vajon hány kilométerre van a lágerunktól. Némelyek 5, mások 6 km-re saccolták a távolságot. Elég az hozzá, hogy minden alkalommal maga az út is alaposan próbára tette elgyengült szervezetünket. Vasgyárat akkor láttam életemben először, s kissé ijesztően hatottak rám az óriási méretek. Lehet, hogy ebbe belejátszott a leírhatatlan pusztítás látványa is. Amerre a szem ellátott, mindenütt beomlott falak, idomatlanná merevedett vasvázak és törmelékhegyek tekintettek vissza. Kísérteties táj benyomását keltette, amely ösztönösen megborzongatta a szemlélőt. De már működött a vaskohó, lázas dohogása különös hatást gyakorolt a mellette elvonuló, többségében paraszti származású emberekre. Mint később láthattuk, üzemeltek a martinkemencék, egyes hengerművek és néhány öntöde is. Ezeket nyilván a front elvonulása után azonnal helyreállították, hisz termelésük stratégiai jelentőségű volt. Megérkezésünkkor a gyár vaslemezeket, rudakat, drótot és szöget termelt. Gyári kiruccanásunk célja most a sodronyos vaságyak vételezése volt. Két ember markolta meg ezt a könnyűnek nem mondható bútordarabot, s így cipeltük a csípős hidegben új lakóhelyünkre. Miután leraktuk őket, ki sem fújhattuk magunkat, máris fordulnunk kellett vissza újabb ágyakért. Másodszori cipeke- désünk nyomán zsúfolásig megteltek a barakkok vassodronyos alkotmányokkal, úgyhogy mozdulni sem tudtunk tőlük, így sok ágy kint maradt a bejárat előtt. Ekkor a rendészet egyik emberének parancsára kezdték egymásra rakni a feketére mázolt ágyakat, mégpedig háromemeletesen, párosával. Az ágyak közt szűk folyosó maradt, annyi, hogy egy ember akadálytalanul végigmehetett rajta. Ha útközben találkozott valakivel, az egyiknek le kellett ülnie vagy odatapadnia a vaságyakhoz. Másnap üres vászonzsákokkal felszerelve indultunk útnak, ezúttal a várossal ellenkező irányban, ki a végtelen, behavazott mezőkre. Jó órányi bukdácsolás után szalmakazlakhoz értünk, amelyekből degeszre kellett tömködnünk a zsákokat. Még ékelődtünk is közben, hogy lám, a ruszkik ennyire féltik a derekunkat! A láger előtt azonban kiderült, hogy nem efféle meggondolás verérelte őket, mert az odakészített üres zsákokba mindenkinek át kellett raknia a szalma felét. Egyébként később szereztünk tudomást arról is, hogy a nemsokára szaporodni kezdő halottainkat valahol a kolhoz vagy szovhoz szalmakazlai közelében kaparták el az alkalmi temetkezési brigádok. A hosszú hetekig tartó megpróbáltatások, a betonpadlón, vagondeszkán és a puszta földön való alvás után 45 februárjának második felében végre igazi ágyban aludhattunk, derekunk alatt a jótékonyan melegítő szalmazsákkal. Igaz, egy-egy hálóterembe száz embert zsúfoltak be, és az emberi testek gőzölgése,
