Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Civilek hadifogságban egy-két magyar, illetve magyarul tudó hadifogoly is dolgozott az általunk irigyelt helyeken. Mindjárt a konyhában is akadt egy. Áhogy letelepedtünk az asztalok köré, a konyhából két régi fogoly kondért cipelt az asztalsorok közé, mögöttük a szakács lépdelt merítőkanállal. Utána újabb két fogoly jött, ölükben egymásba rakott pléhtányérokkal. A fehér köpenyes szakács megállt a betonra helyezett kondér mellett, kezét csípőre tette és magyarázni kezdett:- Ide figyeljenek, emberek! Minden asztalra húsz tányér levest mérünk. Nehogy valaki kettőt megegyen, mert akkor valakinek nem jut! Értették? A tányérokat adogassák a fal felé! Befejezvén beszédét, villámgyorsan dolgozni kezdett. A kondércipelők az üres tányért a szakács elé tartották, majd ügyesen az asztalra penderítették. Mi sóvárogva, kidülledt szemmel figyeltük az ételosztást. Az asztal szélén ülők először gyorsan maguk elé húzták a pléhcdényt, s már mohón márották is volna bele kanalukat, de az asztal kórusban felhorkant:- Adjátok tovább! Nem hallottátok, mit mondott? Ezek kissé megszégyenülve tovább tolták a tányért. Azonban néhány pillanat alatt mindenki előtt ott gőzölgött az áhított étel. Mohón belekavartunk a káposztalevesbe, s ennek nyomán haldarabok úsztak a felszínre. Ilyet először láttunk életünkben, hisz nálunk csak sülve fogyasztották a halat. Ám ezen most nem nagyon csodálkoztunk, mohón kanalaztuk a forró káposztalevest, halastul, mindenestül. Pár pillanatra megfeledkeztünk gyötrelmeinkről, utazásunkról, sőt a tetvekről is. Az evés boldogsága átjárta minden porcikánkat. Az ebéd utáni ejtőzködésre nem maradt sok idő. Alig kaptuk be a levest, máris zavartak bennünket kifelé, kellett a hely a többieknek. Kissé megkönnyebbülve botorkáltunk vissza szálláshelyünkre, s ott vitattuk meg az első igazi oroszos vendéglátás mikéntjét. Ez sem folyt hosszú ideig, mert a hajcsárok sorakozót üvöltöztek, s ezúttal minden cókmókunkat vinnünk kellett magunkkal. Kivezettek bennünket a táborból, és elindultunk ugyanazon az úton, amelyen érkeztünk. A város előtt azonban jobbra kanyarodtunk, és a gyárkerítés mentén haladtunk tovább; a kerítésen túlról hatalmas kémények figyelték vonulásunkat. Ekkor már azt is tudtuk, hogy a jenakijevói vaskohászati művek és vasgyár munkásai leszünk, ezért érthető kíváncsisággal pillantgattunk a gyárkémény felé. Vakolatlan téglaépület előtt állítottak meg bennünket, amely mellett tágas víztároló didergett a februári hidegben. Százas csoportokban tereltek be az épületbe, amelyről csakhamar kiderült, hogy fertőtlenítő is. Procedúránk azzal kezdődött, hogy mindenünket egy dróthorogra kellett felaggatni: ruhánkat, lábbelinket és egyéb motyónkat. Csupán fémtárgyakat tarthattunk magunknál. Aztán meztelenül tébláboltunk a betonpadlón, amíg mindenkit nem szőrtelenítettek, s akinek akaródzott, illetve akinek jutott hely, alá állhatott a langyosan és lagymatagon permetező rozsdás zuhanyozó rózsának, s végigkenhette vörösfoltos testét az áhított vízzel. Hosszabb várakozás után kinyílt a fertőtlenítő vasablaka, s gyorsan dobálni kezdték kifelé a holminkat. Egymást taszigálva, tülekedve kereste ki-ki a gőzölgő halomban a maga batyuját. Minél nagyobb lett a rakás, annál inkább fokozódott a zűrzavar, erősödött a káromkodás. Végre mindenki magához kaparintot-
