Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
Monoszióy Dezső Ha temetésen kántor torka zengi búcsúztatóját és félliterszám önti a könnyet benne, nem tudhatja senki hogy mennyi benne hát a tiszta részvét. A könnyekért mindig megkapja pénzét. Kegyelmes úr, az Ön magyar mivolta kétségtelen, de nem tudjuk lemérni! Míg magyarságát tósztokká dalolta barokkos cím és ranguszály kisérte és bársonyszék is csurrant-csöppent érte. Mi magyarságunk, melyet úgy leintett, mint a feltámadt Krisztus igazsága, mezítelen világít: sebeinket tapogathatja halk, kegyelmes ujja! Rajtunk a Beneš-szenny is allelujja! Magyarságunkat csak kálváriával, könnyektől áradt folyók zsoltárával, cseh börtönökkel, júdások hadával, anyák húszévnyi jajával lehet csak megmérni, aki mást mond, az fecseg csak. Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse, ezt üzeni a felvidék regőse: mint frontharcost harctéri fecsegések, az ön magyarkodása minket untat, és felidézi golgotás utunkat. Azért is idéztem ezt a verset, mert 45 év után egyértelműen csak az irredentizmusát vélték kihallani az illetékesek, mint ahogy nem a már említett Hajnali harangszó fajokat és vallásokat testvértáncra hívó biztatására hivatkoztak, hanem egyenesen antiszemitizmussal vádolták. Ezt a vádaskodás - bár semmi alapja nem volt, hiszen Mécs sokkal jobb pap volt annál, minthogy az üldözéskor a zsidók ellen fordulhatott volna - legfőképp arra építették fel a jóhiszemű és rosszhiszemű támadók egyaránt, hogy Mécs László, mint a Vigilia főszerkesztője zsidó értelmiségiek elleni cikknek helyet adott. A könnyen felderíthető valóság ezzel szemben az volt, hogy az az ominózus, Radnóti Miklós és Vas István kiátko- zását is magába foglaló cikk tényleg megjelent, de a cikket nem Mécs László írta, és megjelentetéséről sem volt tudomása. Tulajdonképpen csak olyan névleges díszfőszerkesztő volt ő, aki akkoriban újkori Tinódiként pódiumról pódiumra, vártól várig járta az országot, többet szavalt, mint olvasott, s egy tőle mannára váró közönség tenyeréből hirdette a szeretetet és a jóságot. Mindössze pillanatképek ezek egy életút kálváriájáról. Fölmerül a kérdés: lelkes közönségétől, s az elismerő külföldi kritikáktól eltekintve, honi védelmezők
