Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Közírásunk lehetősége (Szigeti László: Csendek útjain)

beszélgetést vagy eszmecserét is csak elvétve olvashatunk lapjainkban az utóbbi időben.

Amikor felvetem ezeket a kérdéseket, nem feledkezem meg egy pillanatra sem arról, hogy a társadalom elsősorban irodalmi alkotásokat vár az íróktól, s hogy ezek a művek mással nem pótolhatóak. Fontos azonban, hogy a költők és írók — közösségünk érdekeivel összhangban — a művelődés- és társadalompolitikai kérdésekre is reagáljanak. Vitassák meg e kérdéseket újságjaink lapjain is, publícisa- tikus formában. Irodalmi életünknek — az irodalom társadalmi szerepe és belső fejlődése érdekében is — tudatosabban kellene szem előtt tartania azt az aktuális, mozgó, fejlődő életet, amely művészetének tulajdonképpeni tárgya.

Nehéz és bonyolult kérdésekről írni, a felszín változó jelenségeiből a lényegre következtetni, egy-egy esetlegességből a törvényszerűre általános tanulságokat levonni: sose volt könnyű dolog. Ehhez elsősorban tehetség és megalapozott műveltség kell, pontosabban: szenvedélyes elszánás és akarat a műveltség megszerzésére és közéletünk javára való hasznosítására. Természetes és elengedhetetlen feltétele még a világos és egyértelmű világlátás és a morális állásfoglalás. Mindezek segítik hozzá írástudóinkat, hogy még jobban megvilágíthassák, megérthessék és egységbe foglalhassák nemzetiségi magyar valóságunkat, ami nem lehet mellékes jövőnk szempontjából sem. A felvázolt igény kielégítésének egyik eszköze sajtónkban az irodalmi publicisztika, glossza, a tárca, karcolat igényesebb művelése és népszerűsítése (feltámasztása), mert ez egyúttal átalakuló társadalmi életünkben a közéleti-politikai, kulturális-műveltségi igény fokozódását és az intellektuális érdeklődés növekedését jelentené.

Ezek és más hasonló kérdések is felmerülnek a kritikusban, amikor egy újságíró-riporter cikkválogatását veszi a kezébe. Nem véletlen tehát, hogy Szigeti László Csendek útjain című könyve — mely az évről évre szépen gyarapodó Főnix Füzetek 18. darabjaként jelent meg — több szempontból is érdeklődésre tarthat számot. A már a negyvenen túl levő elsőkötetes szerző eddigi újságírói pályája (kötete fülszövegének tanúsága szerint) változatos, hiszen járási laptól került egyetlen magyar nyelvű napilapunkhoz, hogy aztán egy ideig dramaturgként dolgozzon a Thália Színháznál, majd riporterként újra visszakerüljön az újságíráshoz, amivel lényegében sohasem szakított. Kötete meglepetés: mert a felnövekvő és kiteljesedő újságíró-nemzedékünk tagjai közé tartozó szerző nagyfokú tudatosságát bizonyítja, s mert az írások (néhány cikktől eltekintve) egységes színvonalat képviselnek, ami egyfajta érettséget jelent. Egymás mellé kerülve ezek a riportok erősítik egymást, mert még az oly gyakori alkalomszerűség is a probléma- érzékenységet segíti kibontakozni, és a helyzetek valóságos és etikai igényének érvényre jutását biztosítja. Szigeti azok közé az újságíróink közé tartozik, akiknek vannak emlékezetes és visszhangot kiváltó írásaik, s akik nem csak penzumot teljesítenek. Ügy tűnik, mintha a gondok és problémák nyomában járna szüntelenül. Valóságot kutató újságírói ösztöne és hajlama biztos érzékkel leli meg és veti fel az adott helyzet legégetőbb szociális, kulturális, társadalmi és emberi kérdéseit, melyek megválaszolásra és megoldásra várnak.

Publikált írásainak jellegéből adódóan három nagyobb fejezetre tagolja kötetét, amely mind témáit, mind formai megoldásait tekintve sokszínű és változatos. Szigeti lehetősége szerint igyekszik elkerülni a csábító publicisztikus sztereotípiát, melynek-érdekében állandóan kísérletezik. A szabványos módon írt riportokon kívül más formákkal is próbálkozik, például: monológ formájában rögzíti riportalanya elbeszélését, emlékezéseit, vagy karcolat formájában közvetíti saját érzéseit és meglátásait. Az írásokon belül is igyekszik a tartalmi és formai dimenziók érvényesítésével mélyebbé tenni mondanivalóját. Példának okáért a kötet első írása éppen ezzel a jellegzetességgel tűnik ki /Évek távlatából). A második világháború kérdésköre, azon belül pedig a felvidéki magyarok részvétele a Don-ka-