Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Zsebcselek SZIGETI: Azt mondta, az írás során szerez tudomást saját lényegéről. Eddig mit tudott meg róla? HRABAL: Ha visszatekinthetek magamra hetvenen túli öreg őrként, megállapíthatom, hogy van egy bizonyos szinuszgörbém. Az a szerény elképzelésem önmagámról, hogy teljesen reflexív lírával kezdtem, úgy is mondhatnám, hogy impresszionizmussal, kerestem a díszítő elemeket, a metaforákat, csakhogy az utóbbi negyven évben nemegyszer előfordult, hogy fölismertem magamban ezt a sorsszerűbb lényeget; és mindig egy sajátos időszakban, mondhatni, a realizmus fázisában. Például 1947-ben megírtam első költeményemet, amelynek ez a különös címe van: Kolekce není Mathias (Kollekció nincsen Mathias). A zárószakaszában ilyesmik olvashatók: „így hát ma és mától kezdve már soha nem szabadulhatok a vágytól, hogy sétáljak egyszer a nevetés arameus tanárával... Vidám Szilveszter, ma nem szabadulhatok már a tudathasadástól, mivel dühbe gurulni annyi, mint boldognak lenni egész éven át, és szabadnak lenni annyi, mint örülni nagyon... Ekképpen fuldoklom e nagy boldogságban, csupa meny- nyegző és öröm az életem... Ő, testvéreim, l’art pour l’art testvéreim, kecses ragyogást óhajtók, akár az entartete Kunst, igazak, akár a pacsirta, elvetemedet- tek, akár a rózsa: tudathasadás nélkül igazán lehetetlen élni ma. Lehetetlen a szabadságtól tetvetleníteni minket... Testvéreim...“* Ebből is láthatja, hogy nemcsak az életben, a szövegeimben is zsebkendőnyi területen kellett cseleznem, és ezáltal oda jutotam el, ahová magam sem hittem volna... Ez a klíma-féle ludibrionizmus, amelyben minden önmaga ellentétéből jön létre. Ez az antik istenek kacaja afölött, ahogy az ellentétek egymás mellé kerülnek, ez Ottó Dix groteszkjének szorongó gyönyöre, hogy minden a világon dialektikus... tehát ott van mindjárt az ünnepélyes mellett a komikus... „Saját feleségemet holtan látni, öröm, férjhezmenés, őrület... Eladok albínókat, nyulacskákat, emléktárgyakat, karácsonyfadíszeket! 0, testvéreim...“ Ezek a sorok a Jaro, léto, podzim, zima a véčný Silvestr (Tavasz, nyár, ősz, tél és az örök Szilveszter) című versemből valók, amelyben egyszerre csak elértem önmagam mélységeit. Azonban azzal, hogy elértem vagy megtaláltam önmagam lényegét, alighogy megkönnyebbültem, elkezdtem újra írni, metaforákat halmoztam megint, tobzódtam a szépségben... Akkoriban Nymburkban éltem, és kilencszázötvenben úgy éreztem, képtelen vagyok tovább élni abban a városban, mert ott egyszerűen csak egy fiatal úr vagyok, aki a sörgyárban lakik és pompásan megvan, kiöltözve jár, úgyhogy nekem ettől a Nymburktól mielőbb el kell szakadnom. így hát Prágába költöztem, és itt éltem és élek máig, s ebből Libeňben töltöttem egy negyedszázadot. Kibéreltem ott egy üres helyiséget, a valamikori libeňi kovácsműhelyt a Na hrázi (Gát utca) 24-ben. Persze, most már máshol lakom, de ott éltem huszonöt évig. Az volt az én igazi zsebcselem. Tóth László fordítása
