Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Bohumil Hrabal HRABAL: Kénytelen volt ezt tenni. Ki kellett szaglásznia, hol, mi történt, hogy legyenek helyi hírei, amelyekből Radko Pytlík több mint százat közzétett. Azokból pedig egyszerre csak rájön az olvasó, hogy Hašek az én szerzőm, hogy ezek azok az újságok, amelyek könyv alakot öltöttek. A gyémántba foglalt egzisztenciális pusztulás. SZIGETI: Annak ellenére, hogy Nerudát nevezte meg tanítómesteréül, úgy vélem, Hašek úr az Ön igazi tanítója. HRABAL: Azt hiszem, mindkettőjüket a harmincas éveimben olvastam, de Neruda csak most mond nekem valami olyat, amit korábban nem mondott. Tudja, ahogy az ember Csehovot olvasta és ahogy Bábel Lovashadseregét olvasta és ahogy Hemingway és Faulkner elbeszéléseit olvasta, mellettük Neruda mintha megmaradt volna kötelező olvasmánynak. Ő csak most kezd fölragyogni. Most ragyog föl számomra Božena Némcová nagysága is. Most, hogy öreg vagyok, Neruda egy-egy novellája fölmerül a tudatomban, és úgy sugárzik, ahogy még sohase láttam, a szerző, mondhatnám teljes nagyszerűségében. A hetvenes években élt, s én hirtelen rádöbbenek utólag, hogy ez vagy az a novellája nyugodtan megíródhatott volna századunk húszas éveiben, mondjuk, az amerikaiaknál vagy az oroszoknál. Ezzel azt akarom mondani, hogy nekünk is volt és van mire támaszkodnunk. Ez egy befejezetlen folyamat, olyan, amelyben az ember mindig fölfedez valamit. Most olvasom újra Jakub Deml Elfelejtett fényév, számomra a huszadik század egyik kiugró prózája. Világirodalmi. Párizsban is megjelent, és Párizs fölfedezi Ladislav Klímát és Jakub Demlt. Miként van megírva, s miben olyan nagy ez az Elfelejtett fény? Valamikor a harmincas években íródott, és úgy hat. mintha ezen a héten írták volna. Van központja, forgatókönyve, mint a legjobb Fellini-filmnek, sőt, varázsa is. Deml a vágások mestere. Úgyhogy tömören büszke vagyok, hogy innen származom, ebből a Közép-Európából, s hogy ide tartozom, a csúcsaimhoz, az én hitem szerintiekhez. Számomra a próza legkiugróbb csúcsai: Hašek, Kafka, Weiner, Klíma, Deml; tudja, ők egy kicsit elátkozottak voltak, ugye érti? Čapek urat szeretem, ő egy olyan szmokingos férfiú volt, és reprezentálta a társadalmat, a köztársasági elnököt, a Pen Clubot, és gentleman volt. De én a franciáktól valamiképpen megtanultam szeretni az elátkozott költőket is, Villont, Baudelaire-t, tudja, akiknél vérre ment, sőt a tömlöc volt a menedékük, nem volt könnyű életük, s alighanem azért voltak oly zseniálisak. Például Villon. Az „édes“ Franciaország valamiféle hagyatéka, tudniillik az elátkozott költőké. Hašek és Klíma is jól ismerték az „elátkozott" franciákat. SZIGETI: Ön nemkülönben. Ön az egyetemen szőröstül-bőröstül a könyvek fogságába esett. HRABAL: Igen. Húszévesen annyira a könyvek és a művelődés fogságába estem, hogy nemcsak jogot tanultam és végeztem, hanem filozófiai előadásokra jártam, megszerettem Schopenhauert, a görög bölcselőket, előadásokat hallgattam a szürrealizmusról s a teljes francia irodalomról, nem is számlálom elő, mi mindent olvastam el, melyik európai városokban tettem látogatást, mely képtárakat néztem végig, hány képzőművészeti könyvet olvastam el. Úgyhogy lehetnék a magam népművelője.
