Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Bohumil Hrabal SZIGETI: Válaszát úgy is értelmezhetem, hogy Közép-Európában mindig nagyobb volt az éhség a kultúrára, mint egyebütt? HRABAL: Nos, ez természetes. A földrajz határozza meg. Közép-Európa - már a fogalom elárulja,, hogy nincs tengerünk. Továbbá: a tenger partjain, természetesen a Földközi-tenger partjain alakult ki a világkultúra. E világkultúra néhány szórványa, görögök és rómaiak eljutottak mondjuk a mai Szlovákia területére, de mindössze eljutottak. Vagyis ennek a Közép-Európának valójában mindent egyedül kellett megalkotnia magának. Öntudatra ébredése, kultúrájának kialakítása mintegy ezeresztendős. És itt kellett megalkotnia, ahol nincs tengerünk, s nem birtokoljuk azt az óriási érzést, ami csak akkor jár át, ha a tengert bámuljuk. Minden közép-európai látni akarja a tengert, s amikor meglátja, mélyen megrendül. Vagyis nekünk a tenger helyett tenger információt kellett birtokolnunk. Nekünk mindig eminensnek kellett lennünk: a kereszténységben is, a reformációban is, a barokkban is. Azokat az információkat, amelyek Nyugatról érkeztek, nálunk, legalábbis Csehországban, de azt hiszem, egész Közép-Európában is olyan tökélyre emeltük, hogy majdnem az abszurdumig feszítettük. Ami pedig másutt természetes volt, az nálunk, Közép-Európában mindig óriási eseménynek számított. Két apróság: amikor Párizsban először vezetett autót egy nő, hát egy nő autót vezetett; de amikor Prágában vezetett először autót egy nő, negyvenezer ember csődült össze. Szóval óriási esemény volt; például amikor itt járt Josephine Baker vagy Mastroianni vagy Gérard Philippe, akkor az máig emlékezetes, óriási eseménynek számított. Mindez hirtelen nemcsak a sajtó ügye, mert mindenkinek ott kell lennie. Barbra Streisandot az emberek annak ellenére is fölismerték az utcán, hogy titokban érkezett. Megismerik az írót, a sportolót, és akkor az már esemény, pontosan úgy. ahogy már mondtuk, mint amikor megjelenik egy jó olvasnivaló, amikor neves sportolók és művészek érkeznek... SZIGETI: Ismét az olvasmányoknál vagyunk. Nekem, mint az egyik dunaszer- dahelyi magyar tanítási nyelvű alapiskolába járt gyermeknek, kötelező olvasmányként is szép élményül szolgált a Nagyanyó. HRABAL: Amikor először olvastam a Nagyanyát, szintén iskolásként, az volt a benyomásom, hogy újságot olvasok. Ugyanis csak később jöttem rá, hogy éppen az újságok a kor szellemében íródnak. Némcová a művi, a modoros és tettetett George Sand kortársa. A Némcováé igazi realista, nemes művészet. Nagyon zeneien kezd. van egy bevezető része, amely szinte vers. Bizony réges-rég volt már, hogy kedves, finom arcát utoljára láttam... Nagyanyónak egy fia és kát lánya született. Pont. És elindul. És úgy szövődik tovább a történet, mintha Csehov vagy egy amerikai realista mondaná, ő, Némcová előtte járt korának. A fölfedezés erejével hatott, amikor szerelmes leveleit olvastuk; tökéletesen nyitott bennük. És képes volt meséket gyűjteni, ahogy költőnk és folkloristánk, Karéi Jaromír Érben tette, aki olyan meséket gyűjtött, amelyeket látszólag betemetett a feledés, de mélyen megsebzik az olvasót. A Nagyanyái mint egy napilapot olvastam, s csak később jöttem rám, hogy szerzője a jövőnek írt. Teljes realizmus az, éspedig keresetlen és szűkszavú. Vallomás. Sőt olyasféle szükséglet, hogy írással gyógyítsa a sebeket. Mihelyst felötlött benne, azonnal írnia kellett a Nagyanyót. Hogy megírhassa, előbb nyomorultul kellett élnie. Azért írt, hogy
