Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Hizsnyan Géza: A Thália Színpad (vissza)változási kísérlete
Hizsnyan Géza felpörgeti, nem hagy időt a belefeledkezésre, sem arra. hogy valaki lélektani mélységeket keressen ott, ahol azok nincsenek jelen. Megenged (vagy inkább megkíván) egy kis színészi „túljátszást“, amitől az egész produkció enyhe ironikus felhangot kap. A játék légköre távolságtartást sugall, melyben ott rejlik a figyelmeztetés: bár mindez nagyon fontosnak és aktuálisnak tűnik, azért ne vegyük halálosan komolyan. Ha mindezt sikerült volna következetesen megvalósítani, akkor - a tisztességes mestermunka mellett - nem lenne elvitatható az alkotóktól a művészi többlet sem. Hogy Kassán ez mégsem sikerült maradéktalanul, az már nem a rendező hibája. Ő minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében. Felmérve a társulat képességeit, a két főszerepre Boráros Imrét és Petrécs Annát hívta meg Komáromból. Ez kitűnő választásnak bizonyult. Borásos kiváló színész, aki biztos szakmai tudóssal formálja Starback figuráját, jól érzékeltetve azt a bizonyos „ironikus túlzást" is. Alakítása nemcsak a produkció szempontjából jelentős, a színész pályáján is határkő lehet. Az utóbbi években ugyanis bebizonyosodott, hogy Boráros - tiszta rendezői elképzelés és kontroll híján - hajlamos a túlzásokra. Ezúttal azonban - egy határozott rendezői elképzelés megvalósításáért dolgozva - lehetősége nyílott az önmagával való szembenézésre, egy katartikus erejű „megtisztulásra" is. Ez már önmagában is olyan eredmény, amiért érdemes volt létrehozni az előadást. A Borároséhoz kissé hasonló helyzetben van Fabó Tibor is. Az ő színészi tapasztalata, kifejezőeszközeinek gazdagsága ugyan még nem vetekedhet idősebb pályatársáéval, magával ragadó egyéniségét, lenyűgöző lendületét, kiváló mozgáskészségét azonban ő is nagyszerűen kamatoztatja. A helyenként nála is megfigyelhető színészi „túlkapásokat“ és a harsányságot ezúttal sikerült az előadás formanyelvének keretei között tartania. Alakítása az est üde színfoltja, magánszámain a közönség remekül szórakozik. A legjobb színészi teljesítmény mégis a Lizát alakító Petrács Annáé. Szerepe sokkal kevésbé hálás, mint Borárosé vagy Fabóé. A művésznő nagy szakmai fegyelemmel és alázattal alkalmazkodik társaihoz és a rendezői elképzeléshez. Eszközei finomabbak, árnyaltabbak, mint a két férfié. Kitűnően megformált Lizája apró mozzanatokból összeállított, minuciózus pontossággal kidolgozott figura. Szinte észre sem vesszük azokat a villanásokat, melyekkel a színésznő minden színpadi túlzás és hangzatosság nélkül életre kelti a figurát, s meglebegteti fölötte azt az (ön)iróniát, amitől a rendezői értelmezés igazságára rádöbbenünk. Alakítása arra hívja fel a figyelmet, hogy egyes színészeinkben olyan kiaknázatlan művészi tartalékok rejlenek, amelyek méltán tölthetnek el bizakodással a színház megújulását illetően. Hozzá hasonló tehetségekkel, megfelelő rendezői irányítás mellett, magas művészi-esztétikai értékű produkciók születhetnének. Részben megfelelt Dudás Péter Fiiéje is, bár alakítása azt az érzést keltette, hogy a bemutatóra még nem készült el egészen, nem állt össze a figura, a továbbiakban még alakulhat, javulhat. Hogy a feltételezett rendezői elképzelés nem valósult meg teljesen, és az előadás - bár az elmúlt évek MATESZ-Thália produkciói között kiemelkedő helye van - nem válhatott revelációvá, az a többi színész teljesítményének „köszönhető“. Érsek György Sheriffje még csupán semmitmondó, jellegtelen. Pólós Árpád Noah-ja és Lengyel Ferenc Apája viszont színészi (és rendezői) csőd. A két színész, úgy tűnik, mindent halálosan komolyan vesz: Nash darabját, az általuk alakított figurát, de elsősorban önmagukat. Kettejük - mindenekelőtt Pólós - rugalmatlansága, merevsége, a többiekétől eltérő felfogása önmagában sem tud hiteles lenni. Játékuk színtelen, íztelen, nem csupán az előadás egységét bontja meg, de disszonáns, hamis hangot is képvisel. Alakításukkal felbillen a kényes színpadi egyensúly, széthullik az egységesnek tűnő elképzelés, hitelét veszti a többiek igyekezete is. Nemcsak a darab melodramatikus ízei és az irónia képviselte kettősséget nem tudják érzékeltetni, szövegmondásuk is tisztátlan, helyenként érthetetlen. Pólós nazális hangjai már-már egészségügyi problémának tűnnek. A rendezői munkával szemben is fölmerül néhány apróbb kifogás. Elsősorban az előadás ritmusáról van szó. A kezdeti gyors tempó ugyanis alig fokozható, s bár a visszafogásokkal igyekszik a rendező lüktető ritmust s mégis fokozódó tempót létrehozni, a bemut;i-
