Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Hizsnyan Géza: A Thália Színpad (vissza)változási kísérlete
Hizsnyan Géza már a bemutató kritikusai felhívták a figyelmet. Rámutattak, hogy nem teljesen világos, Illyés magát a tant (a freudizmust), vagy csupán annak elferdítését, korlátolt akarnokok általi kisajátítását bírálja-e; a darabon túlságosan érződik a szerző elfogultsága a falusiak iránt stb. Az első kritikák összességükben mégis dicsérőek voltak. Elsősorban a mű franciás humorát és nyelvi igényességét méltatták. Már ekkor fölmerült, hogy a freudizmus csak ürügy, s a szerző voltaképpen a totalitárius eszmét, s azok (félre)magyarázóit, kisajátítóit kívánja pellengérre állítani. Erre utal a műsorfüzet is annak a történetnek a felidézé- vel, mely szerint Illyés Lukács György lakásán a darabról beszélve elszólta magát, és álmarxistákat mondott álfreudisták helyett. Valószínűleg ez a vélt aktualitás vezethette a színház dramaturgiáját és a rendezőt a darabválasztásban. (Ne feledjük, hogy a próbák még jóval november 17-e előtt kezdődtek!) Erre utalnak a kihangsúlyozott jelmondatok (pl. „Analízist a népnek!“, a „Világproletárjai...“ utalás, az „... olyan ideológia, [...] mely mindent megmagyaráz“ stb.). Nyilván erre kíván utalni Szmuk doktor kínai egyenruhája, Mao kulturális forradalmának össznépi viselete is. Csak sajnos a képlet - és az élet - nem ilyen egyszerű. Aligha kétséges tehát, hogy az eredeti darab nem (csupán) a freudizmusról szól. A pszichoanalízis tételeinek emlegetése, szakkifejezéseinek használata mellett az első részben mégsincs semmi utalás arra, hogy itt nem az eszmét (tudományt) gúnyolják, csupán az azt vulgarizáló tehetségtelen akarnokokat. Hiába derül ki a későbbiekben, hogy erről van szó, a sokáig tartó bizonytalanság meglehetősen kellemetlen dramaturgiai döcce- nő, csakúgy, mint a helyenként erőltetett célozgatás a „más ideológiára“, ami többnyire az 1966-os átdolgozás során került a darabba. Az előadás alkotói (dramaturg Gyüre Lajos) ezeket a hibákat még jobban fölerősítették. Mint már említettem, magát a darabválasztást is elhibázottnak tartom. Az eddig fölsorolt hibák és bizonytalanságok voltaképpen magából a darabból következnek. További „bökkenő“, hogy a Thália Színpad közönségének többsége feltehetően semmit sem hallott a pszichoanalízisről (nálunk az orvosi egyetemen is néhány mondattal elintézték mint „burzsoá mételyt’), így viszont az analógiák nehezen érthetők. Ezt a nehézséget kívánták áthidalni az alkotók a hangsúlyok eltolásával, a kiemelt és mindenki számára világos utalásokkal. Ettől viszont egyrészt a darab hibái erősödtek föl, másrészt a vulgárpolitikai aktualizál(gat)ás az előadás művészi hitelét rontotta le. Ez a felfogás ugyanis nem teszi lehetővé az analógiákkal való kényes egyensúlyozást, a szatirikus felhangok állandó jelenlétét. Elhagyva a darab utalásrendszerét, az olcsó komédiává egyszerűsödött. A rendező a választott játékstílussal és az elhibázott színészvezetéssel még ezeket a hiányosságokat is megduplázza. Nem tudom, megkívánta-e, vagy csak eltűrte (ez utóbbi sem mentség a számára) a harsányságot, a külsődleges eszközök használatát, a helyzetkomikumok túljátszását. Ez leginkább Dudás Péter játékát sújtotta. A színész mindent lendületből igyekezett megoldani, a felfokozott tempó azonban ezúttal csak harsány ürességhez, felszínes komédiázáshoz vezetett. Helyenként a külsőségek csapdájába esett Várady Béla és Kövesdi Szabó Mária is. Leginkább talán a címszerepet játszó Lengyel Ferencnek sikerült ezt elkerülnie. A legsúlyosabb színészi tévedés Bartollás Kataliné Dr. Bárány Klára szerepében. A színésznő modorosságok halmazával, természetellenes járásával és beszédével nem mély hivatástudattal megáldott, tennivágyó, de félrevezetett orvosnőt, hanem szenvelgő libát formált az asszisztensnőből. Ez újból megingatta a darab amúgy is megrendült dramaturgiáját, érthetetlenné vált ugyanis, „mit eszik“ ezen a nőn a „szuperpozitív“ figurának beállított Dudás. Elképzelhetetlen továbbá, hogy ilyen viselkedéssel valaki a falu népének megbecsült orvosnőjévé válhat. Külön meg kell említeni a színésznő szénpadi beszédét. Az egyébként is rosszul beszélő, tisztátlanul artikuláló társulatnak Pólós Árpáddal együtt, a színpadi beszéde katasztrofális, szövegük egy része alig érthető. Az alkotói bizonytalanság - a színészi játékban fellelhető súlyos fogyatékosságok ellenére - mégis a díszletben kulminál. A sem reális, sem stilizált, elképesztően ronda művirágokkal, műnövényekkel feldíszített falusi porta valami népszínmű-félét idéz; a kúria belse
