Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
Martin M. Šimečka hiába vettem sorra az arcokat, amelyeket ismertem, a támadó nevetésnek nyomát sem találtam. Tökéletesen érdektelen, közömbös voltam a számukra, s ennek a tudata balzsam volt az én egyre nyugtalanabb lelkem számára. Mígnem egy alkalommal, üzemünk évzáró gyűlésén gyanús heherészésre lettem figyelmes. A szemem sem rebbent, bár tudtam, hogy nekem szólt. Legjobb védekezés a mozdulatlanság, a természetben ez már egymillió éve kipróbált dolog. Ösztöneim azt súgták, hogy valami rettenetes dolog történt. Ellenség jelent meg a láthatáron, akit eddig nem vettem észre, s akit nem is és találtam ki. Az ellenség én magam voltam. Azóta harcban állok vele, s e harcot lassan, de biztosan el fogom veszíteni. Eleinte azon gondolkodtam, mi oka lehet nevetni, mikor mindenki más normálisan viselkedik. Türelmesen sorra vettem az összes lehetőséget, azt vizsgálgatva, melyik az a helyzet, amelyben nevetségesnek találom önmagamat. S csak mikor már fogytán volt bennem a szusz, és pánikba estem - mert hogyan védekezzem, ha azt sem tudom, honnan támadnak? akkor jöttem rá, hogy ami bennem kínosan nevetséges, az az én állampolgári voltom. E következtetés oly abszurdnak tűnt, hogy számomra is hihetetlenül hangzott. Körbetapogattam a gondolatot, mint egy gyanús érmét, játszadoztam vele, próbaként beleharaptam, s többé már nem engedtem ki a kezem közül. Emlékezetem egyre többször mondott csődöt, mintha azt akarta volna bebizonyítani, hogy az a bizonyos heherészés igenis jogos. Például, amikor a legutóbbi május elsejét idéztem fel emlékezetemben, a májusi verőfény, a kolléganőm, Dagmar szétomló haja s a papírpohár ízű bor helyett önmagamat láttam, ahogy az üres tér közepén masírozok, nemzetiszínű integetővel a szürke arcokkal teli tribün felé integetek, ostobán vigyorgok, és szégyenlősen, skandálva ismételgetem ugyanazt a jelszót. Az emelvényen állók megbámulnak, elismerően bólintanak, egymás közt megbeszélik telesítményemet, s után visszaintegetnek. Nem értem az egészet, hiszen az eszem azt mondja, hogy a tér tele volt emberekkel, ráadásul nem is integettem, mert transzparenst tartottam a kezemben. Emlékezetem azonban egyre abszurdabb emlékképeket villant fel. Az ülésteremben gyűlésezek, szólásra emelem a kezemet, az elnökség bár komolyan figyel, úgy tesz, mintha nem is látna, s én kétségbeesésemben azt sem tudom, jól csináltam-e. Csak akkor figyelnek rám, amikor az egyik papírra egy tízkoronást teszek, egy másikon pedig aláírom, hogy azt a valakit én is utálom. Az elnök a háta mögötti karácsonyfáról szaloncukrot tép le, nagy ívben felém dobja, én egy bravúros mozdulattal bekapom, s fogaim közt ropogtatva futok a többiek után a folyosón, és megkönnyebbülve velük nevetek. Ez lehetetlen, tűnődöm nyugtalanul. Hiszen ez egyáltalán nem így volt. A heherészés mindennek ellenére egyre erőteljesebb lett. Néhány hét után már nemcsak az emlékeim közt garázdálkodott, hanem állandó kísérőmül szegődött. Ott vigyorgott hideg garzonszobámban, mikor a reggeli savanykás tejet és a töretes kenyeret erőszakoltam le torkomon, mikor a szembenfekvő panelháznak álmosan felpislantak a fényei, s kétségbeejtett a tudat, hogy az ott lakó emberekkel hamarosan egy buszba passzírozom magamat, s ők utálni fognak, mert utazom, mert vagyok. Mindig is szégyenlős voltam, ezért is féltem a kigúnyoltatástól. Most vált
