Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Kozma Szilárd: A Vízöntő küszöbén (vers)
A Vízöntő küszöbén Díszpolgár-gorillák okkult mosolyától kapnak szárnyra bakancsindulóink; zengő dallamától halál szakos felvigyázók édenében virágzik a „határozott élet“, és újbizánci Descartes-hüllők süllyesztik el szerelmünket az örömtelen amőba- tömegbe, fétisbábut tömni verseinkből a dinamizált hangyavirtus fanyar ünnepeire. Mi lehetek én a szellemrózsák isteni arcában? Mit bírnak meg soraim az arc nélküli gazság terhes jelene mögött? Mennyit mázolhatnak el szavamból a fölényesség piszkát hordó kívülállók? Mit jelenthet közöletlen versem a Mosolyország zsibbasztószerével kábulatban tartott tömeg nehéz tápláléka és félelmetes lázálma között? Hiszen a szemétkukák öröklangyát biztosító szegénykonyhák melegében bízva parádéznak tudálékos nyüveink a rádiummal permetezett rögben, amikor én az emberarcú mítoszaim mágikus szobrára verseimet vésem, s az anyag fakó hangjaitól borzolt képzeletem nyugtomat tépázza a megnyílt sötétzárkák látomása után, hogy nyugodt álmom ne legyen, míg élek! Muszáj hát e mágiában ősokomhoz visszatérnem, hogy jobban felhevítsem múlandóságomból kiszakadó jelenlétemet! Mert hol élek én? Éleseszű bajnok bábok nyüzsgő csomója fölött a kintorna járatta végzet. Szinkretikus szirénlepra, ahol fajszukák vonítanak a szennyes éjben. Ahol méreg szivárog a sugallatba, mert minden varázsdalt a hazafélelem feléget! Ó, ez itt a sürgős bölcsességek bélflórája, ahol futurista kiáltványok nagy homálya épül, miközben értelmünkkel kockázik a hatalommal éjszakázó iszonyat. Ahol nemzeti igékkel fanatizált lincselőket esketnek fel jogtiprásra kétértelmű szentek, őrzőit triplázva az ábrándképeinkből tákolt freudista rendek. E harmonikussá pofozott halálban fegyenc-szabadegyetemre járok a szükségtanok polifon szakára, mert nem tudom már, hogyan szóljak a vadászgépek csinos áramvonalába beleszédült gyermekeinkhez. Es mialatt a jelmondatesapdá- kat kerülgetem némán, a Szó s a cselekvés közötti szakadékot verseimhez mérem; s műszavak bilincsét hallom rákattanni közvetlenül hangomra, bármerre is fordulnék a szolgaképző telepekké alakított szülőföldemen. Hát itt göcögök, sors hülyéje, én is. Mint árvíz idején megtébolyult macska a kölykét, verseimet hordozva egyik rejtekhelytől a legképtelenebb sarokig és vissza. Itt, ahol fantazmákba burkolt jelennélküliségemnek színészei gennyese- dő sebek nyílását feszítik tovább és elkobzott arcainkból hirdetik a jövőt. Itt, ahol kenyérgondom terrorzubbonyába kötött tömegekkel játszatják a nép szerepét. A mutatványt, mit kiróttak már rám is kisfiam nevében: vennék részt a ter- mészetigázó mérnök és a gyilkos parádézok korhű szimbiózisában. II. A FELVILÁGOSULT MENNYORSZÁG Századunk „ragyogó“ gyümölcse a szögesdrótok rendezőelvére alapított Éden. A Teremtésből absztrahált Életfa ezer térszobrával összezavart tudat bambán menetel a generálbőséget hirdető plakáterdők üdvhadseregében, s e látványmámor tüzes karikáin átugráló szellemünkből lassan kialszik fényvágyunk áldása: a katarzist kiváltó jóság.
