Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel a táradalmi élet, hanem egy hivatalos tervbürokrata; események helyett áleseményeket kínálnak nekünk; évfordulóktól évfordulókig, ünnepléstől ünneplésig, díszszemléktől díszszemlékig élünk; az egyhangú kongresszusoktól az egyhangú szavazásokig, és az egyhangú szavazásoktól az egyhangú kongresszusokig; a Sajtónaptól a Tüzérség Napjáig, és megfordítva. Nem véletlen, hogy a történelemnek az ilyen típusú pótlása lehetővé teszi számunkra, hogy - nemcsak a múltra, hanem a jövőre vonatkozólag is! - teljesen kimerítő áttekintést nyerjünk a társadalmi „történésről“ pusztán az irodába való bekukkantással. És a szertartások hányingerig ismert tartalmának köszönhetően az így szervezett információ végül is egyenrangú lesz azzal, amelyet a valóságos élmény nyújthatna számunkra. Tehát újra: az őstörténetbe való visszatéréssel megváltozott, tökéletes rend. És ráadásul fenntartással: mert míg az őseink számára az ismétlődő rituáléknak mindig megvolt a maguk mélységesen egzisztenciális értelme, a mi számunkra már csupán öncélú képiességet jelentenek; a kormány a történelmi mozgás látszata miatt ragaszkodik hozzájuk; az állampolgár azért vesz részt bennük, hogy ne legyenek kellemetlenségei. Az „entrópikus“ rendszernek egyetlen lehetősége van, hogy működési térségben fokozza az általános entrópiát: saját centralizmusának szilárdítása, monoli- tikusságának fokozása és a társadalomnak az egydimenziós manipulációk mind univerzálisabb és légmentesebb kényszerzubbonyába öltöztetése által. Csakhogy minden ez irányban tett lépése egyszersmind a saját entrópiájának további fokozását is jelenti: a világ megbénítását célzó igyekezetében önmaga bénul meg és önmagát teszi képtelenné arra, hogy bármiféle újjal szembesítse önmagát, és megakadályozza, hogy az élet végzetes irányt vegyen. így tehát az „entrópikus“ rendszer saját lényegéből fakadóan arra ítéltetett, hogy végső soron a saját pusztító princípiumának áldozatává legyen, a legsebezhetőbb áldozattá, mégpedig annak okán, hogy - végzetszerűen - semmiféle olyan belső intenciója nincs, mely rákényszerítené, hogy - úgymond - megvédje magát önmagával szemben. Az élet viszont képes rá - az entrópiával való elementáris szembenállás szellemében - hogy annál sikeresebben és találékonyabban ellenszegüljön a rajta elkövetendő erőszaknak, minél gyorsabban merevedik és meszesedik az erőszakoskodó hatalom. A társadalmi hatalom tehát az élet elpusztításával önmagát is elpusztítja - s ezáltal végül is önmagát is képtelenné teszi az élet megsemmisítésére. Más szóval: az életet az erőszak segítségével hosszú időn át meg lehet bénítani és el lehet laposítani - ám végérvényesen megállítani nem lehet: noha csendben, rejtetten és lassan - de mégis megy tovább; még ha önmagától ezerszer is elidegenítve - valamilyen módon mégiscsak mindig visszatér önmagához; még ha teljes erőszakot vettek is rajta - a végén mégiscsak mindig túléli a hatalmat, mely erőszakot vett rajta. Ez másként nem is lehet, mert minden „entrópikus“ hatalom mélységesen kompromisszumigényes, s csak akkor nyomja és nyomhatja el az életet, ha valamilyen élet mégiscsak létezik, végső soron tehát egzisztenciálisan rá van utalva az életre, anélkül persze, hogy az élet rá volna utalva a hatalomra. Az egyetlen erő, mely bolygónkon valóban elpusztítja az életet, az az erő, amely nem ismer kompromisszu-
