Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel sét okozhatja, éppígy okozhat - hosszabb távon - egyetlen folyóirat elvesztése is hasonlíthatatlanul nagyobb kárt a társadalom szervezetében, mint az első pillantásra tűnhet. De mi van akkor, ha nem csupán egyetlen folyóirat vész el, hanem lényegében valamennyi? Könnyen bebizonyítható ugyanis, hogy a kulturált társadalom rétegezett világában a megismerés, a gondolkodás és az alkotás igazi jelentősége sohasem merül ki teljesen azáltal, ami ezen értékekből ama személyek fizikai köre számára fontos, akiknek - elsődlegesen, eredetileg, „fizikailag“ - aktívan vagy passzívan valamilyen közük van hozzájuk. Ez a szám mindig alacsony szokott lenni, a tudományban még inkább, mint a művészetben, és a megismerés, melyről szó van, végül is nagyon mélyen - bár sokszor áttételesen - érintheti az egész társadalmat olyanformán, amiként mindannyiunkat egyenesen „fizikailag“ érinti a politika, mely számol a nukleáris veszélyeztetettséggel, anélkül hogy többségünk „fizikailag“ átélné azokat az elméleti-fizikális spekulációkat, amelyek az atombomba létrehozásához vezettek. Hogy ez a humán megismerésnél is mennyire így van, azt a történelem számos példával bizonyítja; ilyenkor az egész társadalom sohasem látott kulturális, politikai és erkölcsi összefogásra képes; ez esetben a társadalom eredeti kristályosító magja vagy katalizátora a társadalom-öntudatosító tettet nemcsak hogy végrehajtja, hanem bizonyos személyek egészen kicsi exkluzív köre közvetlenül („fizikailag“) át is éli. Sőt ez a tett később is kívül maradhat a társadalom egészként való felfogásának keretén - és mégis nélkülözhetetlen előfeltétele lesz összefogásának! Ugyanis a megismerés jelentéktelen lán- gocskája, mely azon kevés sejtek körében lángol föl, amelyek valamiképpen a szervezet öntudatosítására specializálódtak, váratlanul megvilágítja az egész társadalom útját, anélkül hogy maga a társadalom bármikor is megtudná, hogyan történhetett, hogy mégis látta az utat. Ám ez távolról sem minden: a megismerés azon temérdek fénynyalábjának is, mely a társadalomnak mint egésznek sohasem világítja meg az útját, megvan a maga mély társadalmi jelentősége, még ha ez a jelentőség semmi másban nem rejlik is, mint abban, hogy létezett; hogy világíthatott; hogy tehát e lángnyelvecskék is voltaképpen megvalósulásai a társadalmi képességek (lehetőségek) bizonyos körének, akár alkotóerőknek, akár egyszerűen szabadságjogoknak tekintjük is őket; hogy e lángnyelvek is részt vesznek a kulturális klíma megteremtésében és garantálásában, s hogy nélülözhetetlenek a jelentősebb fellángolások létrejöttéhez. Egyszóval a szellemi öntudatosítás tere oszthatatlan, egyetlen szá- lacska átmetszése is megzavarja az egész hálózat szükségszerű összetartását - már ez is bizonyítja a társadalom szervezetében végbemenő valamennyi szubtilis folyamatnak azt a különleges összefonódását, amelyről beszéltem, valamennyi folyamat önmagán túlmutató jelentőségét, egyszersmind azt is. mennyire pusztító az említett tér megsértése. Nc-m akarom az egész dolgot erre az egyetlen, viszonylag még mindig triviális szempontra szűkíteni. Mindazonáltal: vajon nem bizonyítja-e már ez is a társadalom egész szellemi és erkölcsi állapotára gyakorolt hatást, melyet „a kultúra ellen kibocsátott letartóztatási parancs" gyakorol és főként még fog gyakorolni -még ha közvetlen hatásával csak viszonylag korlátozott szánni fejet ütne is le?
