Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
májából él, hanem csupán a hatalmi érdek klímájából - a gondolati sterilitás, a merev dogmák, a kemény és mozdulatlan doktrína és a pragmatikus önkény világa. Nem egyéb ez, mint a tilalmak, akadályozások és utasítások világa. Olyan világ, ahol kulturális politikán mindenekelőtt a kulturális rendőrség tevékenységét értik. Sokan és sokat beszéltek és írtak jelenlegi kultúránk pusztításának kuriózumszámba menő fokáról; a betiltott írók és könyvek százairól és a megsemmisített folyóiratok tucatjairól; a kiadási és repertoárra tűzési lehetőségek eltiprásáról és általában a szellemhez vezető utak felégetéséről; a kiállítótermek „gyomtalanításáról“; az e szférában alkalmazott üldöztetés és diszkrimináció bizarr palettájáról; az összes eddigi művészeti szervezet és számos tudományos intézet szét- züllesztéséről és sápatag utánzatokkal való helyettesítésükről (ezeket egyébként agresszív, szektás bürokraták, ismert karrieristák, javíthatatlan gyáva fickók és tehetségtelen becsvágyók igazgatják, akik az általános vákuumban megragadták az elérkezett nagy alkalmukat). Nem fogom mindezt újra részletezni, inkább mepróbálom mélyebben elemezni ä kialakult állapot néhány fontosabb szempontját, amelyek összefüggnek e levél témájával. Mindenekelőtt: bármennyire rossz legyen is a mai helyzet, ez nem jelenti azt, hogy a kultúra egyáltalán nem létezne. A színházak játszanak, a televízióban mindennap pereg a műsor, és könyvek is megjelennek. E nyilvános, legális kultúra egészének azonban van egy sajátos alapjegye: külsődlegessége, amit az okoz, hogy elidegenítették tőle legsajátabb lényegét, azáltal, hogy totálisan kiherélték, éppen mint az emberi, tehát egyszersmind a társadalmi öntudat eszközét. És amennyiben ma is születik valamilyen elvitathatatlan önálló érték, például - hogy a művészet területén maradjak - valamilyen ragyogó színészi teljesítmény, akkor az csak inkább mint olyasmi jöhet létre, amit szubtilitása, szublimáltsága miatt tolerálnak, s ami ilyenformán a hatalom szempontjából társadalmi-öntudatosító hatását tekintve viszonylag ártalmatlan. Ám ez a hatás alig kezd jelentékenyebben érzékelhetővé válni, a társadalmi hatalom ez esetben is ösztönszerűleg kinyújtja védekező csápjait (olyan esetek is ismertek, hogy egy jó színészt lényegében csak azért tiltottak le, mert túlságosan jó volt). Most azonban nem erről van szó. Főként az érdekel, hogy a külsődlegessé válás hogyan nyilvánul meg azokon a területeken, amelyek rendelkeznek a világ emberi érzékelésének sokkal közvetlenebb kifejezésére alkalmas eszközökkel, így tehát sokkal láthatóbban teljesítik társadalom-öntudatosító funkciójukat. Lássunk egy példát: tegyük fel, hogy-időnként ez is előfordul - megjelentetnek egy irodalmi művet, mondjuk egy színjátékot, mely fordulatos, szuggesztív, ötletes, gondolatgazdag. Egyébként lehet ez a mű bármilyen, egy dologban mindig megcáfolhatatlanul biztosak lehetünk vele kapcsolatban: hogy - akár a cenzúrának vagy az öncenzúrának, akár a szerző típusának vagy a szerzői öncsalásnak, rezignáltságnak vagy számításnak köszönhetően - egyetlen centiméterrel sem lépi túl a konvencionális, banális s ennélfogva lényegében hazug társadalmi tudat fétiseinek határát; ám ez a tudat, melyet hiteles világmegismerésként vállalnak és fogadnak el, valójában csak látszata az efféle megismerésnek, mert feLevél Gustáv Husákhoz
