Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)

Levél Gustáv Husákhoz

a hatalmasok kegyeibe férkőzhessenek. E körülmények között nem véletlen, hogy éppen ma annyi köz- és hatalmi funkcióban ismert karrieristák, opportunisták, szélhámosok és olyan emberek ülnek, akiknek vaj van a fejükön. Vagy akik egyszerűen tipikus kollaboránsok, azaz olyanok, akiknek különleges képességeik vannak arra, hogy aljasságukkal és piszkos munkájukkal úgymond megmentenek valamit, vagy legalább megakadályozzák a rosszabbakat abban, hogy az ő helyükre léphessenek. Ilyen körülmények között végső soron nem is véletlen, hogy éppen ma olyan magas fokot ért el a különböző köztisztségviselők kor- rumpáltsága; ez az utóbbi évtizedekben példa nélkül való; szemérmetlenül készek teljesen nyíltan megvesztegetni magukat, képesek bármiért bármiféle sápot elfogadni, és döntéseikben szemérmetlen módon elsősorban azokat a szempontokat érvényesítik, amelyek nyereségvágyó érdekeiket szolgálják.

Olyan ember, aki őszintén elhisz mindent, amit a hivatalos propaganda mond, és önzetlenül támogatja a kormányhatalmat, ma sokkal kevesebb van, mint bármikor azelőtt. Képmutató viszont egyre több van - bizonyos mértékig tulajdonképpen minden állampolgár rákényszerül a képmutatásra.

Ennek az elszomorító helyzetnek azonban megvannak a maga logikus okai: a rendsžer képviselői az utóbbi években kevés alkalommal tanúsítottak oly csekély érdeklődést a látszatra lojális állampolgárok valóságos érzülete és gondolkodásmódja, megnyilatkozásaik őszintesége iránt, mint mostanában. Elegendő például azt megfigyelni, hogy a különböző megalázó önkritikák és vezeklések közben mennyire nem érdekel senkit, hogy ezt vajon őszintén cselekszik-e az emberek vagy csak egyéni érvényesülésük érdekében; sőt az is elmondható, hogy a rezsim többé-kevésbé szinte gépiesen számol azzal a másik alternatívával anélkül, hogy abban valami kivetnivalót, erkölcstelent találna. Az efféle nyilatkozatok kicsikarói mindenekelőtt azzal érvelnek: a vezeklőt senki sem igyekszik rbeggyőzni arról, hogy tévedett vagy hibázott, inkább többnyire csak arról, hogy ha meg akarja menteni a bőrét, vezekelnie kell - az esélyeket pedig, melyekre ilyenformán szert tesznek, bátorítóik valószerűtlenül felnagyítják, míg a keserű szájízt, melyet az efféle vezeklés után a megdolgozott személy érez, teljesen bagatellizálják, mondván, hogy az csupán agyrém. És ha netán akadna egy csodabogár, aki cselekedetére őszintén, valóban tiszta szívből szánná rá magát, és ezt azzal is bizonyítaná, hogy a priori visszautasítaná az „érte járó" jutalmat, a legvalószínűbb, hogy az még magának a hatalom képviselőinek is gyanús lenne.

Sőt még az is elmondható, hogy a magunk módján valamennyien megvesztegetettek vagyunk: ha elvállalod a munkahelyeden ezt vagy azt a tisztséget (természetesen nem mint a többi dolgozónak, hanem mint a vállalatvezetésnek nyújtott szolgálat eszközét), megajándékozunk ezekkel és ezekkel az előnyökkel. Ha belépsz az ifjúsági szövetségbe, megszerzed a jogot és az eszközöket a szórakozás ilyen módozataira. Ha értelmi szerzőként részt veszel ilyen és ilyen hivatalos vállalkozásokban, jutalomként megkapod ezeket és ezeket a tényleges alkotási lehetőségeket. Gondolj, amit akarsz, csak színleg egyezz bele, csak látszatra ne szegülj ellen, csak szépen, észrevétlenül nyomd el az igazság és a lelkiismeretesség iránti igényedet - s akkor sarkig tárva áll ma jd előtted minden ajtó.

Ha ellenben a társadalmi érvényesülés alapelvc a külsődleges alak a I-