Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Levél Gustáv Husákhoz nulásokra. Attól való félelmükben, hogy megakadályozzák őket a további munkájukban, számos tudós és művész olyan eszméket vall, amelyekben valójában nem hisz, olyasmit írnak le, amiket nem gondolnak őszintén, vagy amiről tudják, hogy nem felel meg a valóságnak, belépnek hivatalos szervezetekbe, részt vesznek olyan munkákban, amelyeknek értékéről a lehető legrosszabb a véleményük, vagy maguk csonkítják meg és torzítják el a saját műveiket. Hogy mentsék saját bőrüket, sokan nem átallnak följelenteni másokat, miszerint ők követték el azt, amit valójában közösen cselekedtek. A félelmet azonban, melyről beszélek, nem lehet a szokásos lélektani értelemben vett félelem gyanánt kezelni, vagyis meghatározott, konkrét emócióként: jobbára nem nyárfalevélként reszkető embereket látunk magunk körül, hanem egészen nyugodt és magabiztos képet vágó állampolgárokat. Mélyebb, mondhatnám etikai értelemben vett félelemről van szó: vagyis egyfajta tartós és mindenütt jelenlevő, kollektív fenyegetettségből való kisebb-nagyobb részesedésről; olyasmiért való aggodalomról, ami veszélyben forog vagy foroghat; arról, hogy az ember fokozatosan hozzászokjék ehhez a fenyegetettséghez, mint az élet természetes velejárójához; végeredményben arról, hogy az enlbcr mind szélesebb körűen, magától értetődően elsajátítsa a külsődleges alkalmazkodás mint az önvédelem egyedül hatásos módjának különböző formait. A félelem természetszerűen nem az egyetlen építőanyaga a jelenlegi társadalmi szerkezetnek. Mindazonáltal memgarad fő, alapvető matériaként, mely nélkül sohasem lenne elérhető ama látszólagos egység, fegyelem és egyöntetűség, amelyekre a hivatalos dokumentumok támaszkodnak viszonyaink konszolidáltságát igazolandó. Felmerül azonban a kérdés: mitől félnek tulajdonképpen az emberek? Bírósági eljárástól, kínzástól? Vagyonuk elvesztésétől? Deportálástól? Idézéstől? Bizonyára nem: a társadalmi hatalom állampolgárra gyakorolt nyomásának e Ieg- brutálisabb formáit szerencsére - legalábbis a mi viszonylatainkban - elsodorta a történelem. A mai hatalmi kényszernek kifinomultabbak és választékosabbak a formái, és bár még ma is léteznek politikai perek (melyeknek hatalmi manipu- láltsága mindenki előtt ismert), csak ritka esetben találkozhatunk velük, míg a fő súly áttevődött az egzisztenciális nyomás területére. Ami egyébként nem sokat változtat a dolog lényegén: közismert, hogy sohasem annyira a veszélyeztetettség abszolút értéke a fontos, mint inkább annak relatív értéke; nem annyira az a fontos, hogy objektíve mit veszít az ember, hanem sokkal inkább az. hogy amit elveszít, annak - környezete értékrendjének vonatkozásában - milyen szubjektív jelentősége van számára. Vagyis: a ma embere attól fél, hogy elveszítheti a munkáját saját szakterületén; ez a félelem éppoly erős lehet és ugyanolyan cselekedetekre vezetheti, mint amikor másféle történelmi helyzetben a vagyona elkobzásának veszélye fenyegette. Ugyanakkor az egzisztenciális nyomás bizonyos értelemben még egyetemesebb is: ugyanis nálunk nincs olyan állampolgár, akit egzisztenciálisan (a szó legtágabb értelmében véve) ne lehetne megkárosítani; mindenkinek van veszteni valója, és mindenkinek megvan ugyanaz az oka a félelemre. Sok mindenfélét elveszíthet az ember: az uralkodó réteg legkülönfélébb kiváltságaitól és a hatalomból eredő összes különle-
