Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Győry Attila: Eperjesi emlékek (elbeszélés)
Győry Attila hátra. A sok tyúk meg csibe között ők voltak az udvar „világlátott polgárai“, amit éreztettek is a többiekkel. Gőgösek voltak egytől egyig... A megszokott reggeli rendet csak egy valami zavarta meg, a vasárnap. Ekkor szigorúan kötelező volt reggeli misére menni, ami egy csomó kényelmetlenséget vont maga után. (Ilyenkor a szokottnál is jobban meg kellett mosakodni, kibokszolni az ünneplő cipőket, rendbetenni az ünneplő ruhákat stb... Ráadásul Icuka néni ott állt a hátunk mögött, és szigorúan ellenőrzött bennünket.) Nem volt kibúvó, a legkisebb csalafintaságot is észrevette; ebben az egy dologban nem ismert kegyelmet. Szavai katonásan pattogtak:-Kéz... könyök... nyak... fül... Ha minden rendben volt, jöhetett az ünneplő ruha, zokni, cipő, meg az imakönyv.- Mintha skatulyából húztak volna ki benneteket... No! Ti árgyélus kölkei... Meg lehetett elégedve a látvánnyal, mert nagyokat csettintgetett. Ezek után szépen elindultunk a templomba. A nép lassan szállingózott befelé, mi pedig végigmentünk a padok között, egyenesen a Mária-szoborig. Ott Zoli sutyiban meglökött, hogy le kell térdelni. Ő közben bement az belső helyiségbe, mivel ministrált. Nagyon irigyeltem, ahogy ott sürgött-forgott a fehér csuhában a pap körül. A templomi élményekből egyébként nem sokra emlékszem. Talán azért, mert szörnyen odafigyeltem, mit is mond a pap. Tőle féltem a legjobban az egész faluban. Pedig azt mondta mindenki, hogy: „jó ember a“. Nagyon komoly, ősz hajú, nagydarab ember volt. Nem tűrt a templomban semmiféle mókát. Néha, ha falubeli kóborlásaim során találkoztam vele, lesunyt fejjel somfordáltam el mellette, s félszegen dünnyögtem az orram alatt:- ...csértessék... A szentmise után Zoli levetette a ministráns csuhát, az ájtatos képével együtt... Persze a hétköznapokat szerettük a legjobban. Ilyenkor olyanok voltunk, mint a vadak. A reggeli után véletlenszerűen tömörültünk össze hol itt, hol ott, hogy aztán a kertek alján valamelyik gazdának az agyára menjünk. Néha, ha kedvünk szottyant rá, galambokat is lőttünk, persze csúzlival. A csúzli kötelező volt, anélkül nem is lehetett volna csibész a csibész. Zoli rögtön csinált nekem is egyet, alighogy hozzájuk kerültem. Ha már a galambok sem kötötték le a figyelmünket, volt még egy dolog, ami mindannyiunkat izgalomba hozott. Az egészre egy Rudi nevű fiú hívta fel a figyelmemet, amikor egyszer az unalom már-már a hatalmába kerítette a bandát.- Hé...! Akarjátok tudni, hogyan kell gyugni?! - kérdezte. Hű! Begerjedtünk... Persze, hogy akartuk tudni. Mentünk Rudi után, aki úgy ismerte a határt, akár a tenyerét. Rudi az apjával szokott csámborogni, aki halász volt. Oda vezetett bennünket, ahol a frissen learatott búzaföld végében a szalmát hatalmas rakásokba hányták. Nem volt ott semmi. Rudi kétszer is körül- csámpázta a kazlat, aztán fejcsóválva intett: Gyünnek!... Ne féljetek... máj gyünnek... Intésére felmásztunk a kazal tetejébe, és vártunk. Mire elfogyott volna a türelmünk, hirtelen felszisszent.- Oda nézzetek! Mit mondtam?... Ügyi, hogy gyünnek!...
