Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)
Dušan Mitana szálloda várt rám. És a karácsonyesti fagy. Istenem, add, hogy nyitva találjam a szállodát. - kezdtem kommunikálni a mindenhatóval, mint szorult helyzetemben mindig. Pontosan Kierkegaard szerint. Mindent elviselek, legyen ott ezer ismerősöm, röhögjenek rajtam életem végéig, csak az a szálloda legyen nyitva. Megnéztem az órámat. Öt perc múlva kellene odaérnünk. Sötétedett. Ismét számba vettem az összes lehetőséget, az összes meglepetést, amit kifőzhettek ellenem. Irigyeltem Stanot. Talán éppen most ül a karácsonyi asztalhoz, valahol Párizsban. Reménykedtem; hogy végül minden jóra fordul. Lehet, hogy a szálló nyitva lesz, lehet, hogy ez az egész blöff a levelekkel Jana műve. Két éve még jegyesek voltunk, közvetlenül az esküvő előtt. Szerencsére meggondoltuk, úgy öt órával az ítélethirdetés előtt. Ha ez bekövetkezik, az ötlet, hogy Jana a hegyekben akar találkozni velem, nem csalogat ki a puha ágyból. Azóta se láttam, ami persze nem azt jelenti, hogy időnként nem gondoltam rá. Főleg az olyan istenfélő ünnepek idején, mint Karácsony, Húsvét, vasárnap, szombat, péntek, csütörtök... Igen, a lehetőség, hogy Jana van a dologban egészen reális volt. Megfelelt egyik kedvtelésének, mármint hogy zavaros, kusza, rejtélyes, feszült és kilátástalan helyzeteket teremtsen. Ismerte Stanot, biztos tudta, hogy elutazott, és én lakom a házában. Istenem add, hogy Jana legyen az, a nyitott szállodában.- Végállomás. Kopjon le - vert fel imámból a sofőr meglepően csengő hangja a csöndes autóbuszban. Észre sem vettem, hogy megálltunk. Legszívesebben jegyet váltottam volna visszafelé, de azért csak felálltam, és sóhajtva leemeltem a csomagtartó hálójáról csinos kis marhabőr kofferemet.- Nos, elégedett? - szólalt meg a sofőr kárörvendően.- És maga? Csak heherészett.- A szálló zárva, mi? - kérdeztem.- Hát nézze meg! Egyáltalán nem égtem a vágytól, hogy megnézzem. Letettem a koffert, és télikabátom zsebéből előhúztam egy csomag Maricát. Megkínáltam.- Startot szívok - mondta és tüntetően a szájába dugott egy szál cigarettát. A magáéból.- Nem tehetek róla, hogy éppen magára esett ma a szolgálat - adtam neki tüzet.- Nagyon téved. Nem esett rám. Magam vállaltam, önként.- Akkor miért volt olyan zabos?- Az az én dolgom - kiáltotta dühösen. - És egyáltalán. Kopjon már le. Megérkeztünk. Fogtam a bőröndöm és kiszálltam az autóbuszból. A fagyos hó megroppant a lábam alatt, csípős, jeges szél vágott az arcomba. Áthatolhatatlan szürkeség nyelt el, úgy tűnt, fentről gomolyog alá. Az órám ötöt mutatott, már téli, hóvilágította sötétség volt. Öt lépésre se lehetett látni. Hallottam a busz ajtajának csa- pódását. Csikorgó léptek.- Jöjjön hát, mit áll itt? - fogja meg a karomat.- Hisz nem látok semmit.- Szoknia kell a sötétet - nevetett. - Meghívom egy rumos teára.
