Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - Kövesdi János: A láger (elbeszélés)

A láger- Dühöng az Oroszlán. Nem találja a macskáját... Nem láttátok valahol?- Nem! - vágta rá Tóth Bálint. - Hordd innét magad, te trehány! Minek árultad el, hogy nyulat sütünk.- Mert kérdezte, észleltem-e valami különöset.-Te különös barom! - ordított Bálint, és kipenderítette...

Újra elfogott bennünket a félsz. Sokáig tanakodtunk.- Tégy a tűzre, Bálint! - vágta át Sáska a gordiuszi csomót. - Hadd süljön, hogy mihamarabb megehessük. Aztán már ütheti bottal a nyomát.

Ebben maradtunk.

A zsír sercegett, a pecsenye szépen pirult, a hagyma csábító illattal töltötte meg a szobát. A kellemes, orrcsiklandozó szagokra azok is felébredtek, akik korán aludni tértek. Némelyek odasettenkedtek a cserépkályhához, megnézték, mi van a serpenyőben, aztán látva, hogy négyen is várakozunk rá, lemondóan legyintettek, és elmentek. Mások reménykedve köröztek a csajkák körül. A legtöbben pedig csak éppen leszálltak a priccsről, kimentek, elvégezték a dolgukat, és szó nélkül visszafeküdtek. Csakhogy állandóan szállingóztak ki-be. És ez a túl nagy mozgás valahogy feszültté tette körülöttünk a légkört. A tetejébe egy-egy elkésett hazatérő újra meg újra beköpte a hírt: az Oroszlán dühöng, elveszett a cicája.- Már nemsokára kész - állapította meg Szerdi, izgatottan körülvizslatva a csajkákon.

Ékkor kitárult az ajtó és megjelent ismét a kapitány, két másik önkormányza- tos tiszt kíséretében. Feldúlt, vörösfoltos volt az arca.

Amikor megállt a cserépkályha előtt, a templom toronyórája éppen éjfélt ütött. Azt hiszem, mind a négyen úgy éreztük: végünk van - ütött az utolsó óránk.

Ámulatunkra a kapitány ragadozó ábrázata megenyhült, majd elmosolyodott.- Sehr schön - mondta a csajka fölé hajolva.

És felszólított, hogy vegyek ki egy darabot, szeretné megkóstolni.

Sanda pillantást vetettünk egymásra. Kivert a verejték. Most aztán minden kiderül. Az ízéről megállapítja, hogy nem nyúl. Csakugyan, milyen is lehet az íze? Még sohasem volt alkalmam... Mi élhetetlen sintérek! Már rég meg kellett volna kóstolni.- Bitté schön, Herr Kapitán - nyújtottam oda neki egy szép piros darabot.

Mindjárt felüvölt, futott át rajtam. És mind a négyünket bedug a szigorítottba.- Sehr gut - adta tudomásunkra. - Wunderbar! Ilyet még sohasem ettem.

Hát aligha. 0, ha sejtenéd, mit eszel?!, gondoltam.

Váratlanul két hadifogoly altiszt lépett a szobába. Vigyázzba merevedtek a tisztek előtt.- Százados úrnak alázatosan jelentem: mindenütt kerestük, de nem sikerült megtalálnunk.- Tűnjenek el! - ordította a kapitány. - Megmondtam, míg elő nem kerítik, látni se akarom magukat.

Az altisztek eloldalogtak.