Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Kövesdi János: A láger (elbeszélés)
KÖVESDI JÁNOS A LÁGER A novella közlésével köszöntjük az 50 éves Kövesdi Jánost Seres Laci igen eleven, jó humorú ember. Ma délután ő mesél.- A Krím-félszigetcn - kezdte, barátjára. Szerdi Palira pillantva - hosszabb időt töltöttem hadifogolyként. Tavasszal és nyáron többnyire kint éltünk a szabadban, városokon, falvakon kívül eső táborhelyeken, de télen mindig bevezé- nycltek bennünket Szimferopolba, a Krím fővárosába. Ilyenkor némi büszkeséget éreztünk, hogy a „fővárosban" vagyunk, de azt hiszem, a lelke mélyén senki sem volt oda crte túlságosan. Nem azért, mintha ott nehezebb lett volna a munka, hanem valahogy hiányzott a természet, a színes, buján tenyésző krími növényzet, amelyet mi, közép-európaiak őszintén csodáltunk. Maga elé, a semmibe fúrva a tekintetét nagyot szippantott a cigarettájából, majd folytatta:- És bent hiányzott a szabad levegő... Mármint a szabadabb mozgás, a kötetlenség, a nagyobb tér. A városban szűkösen laktunk, nem volt elég férőhely, pardon nélkül összébb kellett húzódnunk. Meg hát gyümölcshöz is nehezebben jutottunk, mint a nyári táborhelyeken. Nyáron meg ősz elején kaptunk is, de még inkább szereztünk gyümölcsöt - almát, körtét, dinnyét, néha szőlőt is... Negyvenhat novemberében szintén „bevonultunk" Szimferopolba - telelni... Mint másutt, nálunk is „önkormányzat" irányította a tábor életét. Míg létre nem jöttek a „nemzeti táborok", egy németül igen jól tudó. Ion Dascalescu nevű román tiszt volt az önkormányzat parancsnoka. Hogy, hogy nem, még a németek is őt akarták „lágerfűrernek“. (Hiába ugrott ki Antonescu nagy ravaszul a háborúból, haza a románok se mehettek. Kellett a munkáskéz a jövő országában...) Dascalescu kapitány élelmes, céltudatos és mohó ember volt, de ami a sorkatona szempontjából a legrosszabb, igen kegyetlen volt. Még az egyszerű olténiai honfitársai sem szerették, mert afféle román királyi tiszti család leszármazottjaként nem volt hajlandó velük az anyanyelvűkén beszélni. Bizalmasabb román tiszttársai közt rögtön franciára fordította a szót, és ilyenkor szinte fröcskölt belőle a gőg. De általában mégis inkább németül hadart. így sokkal jobban tetszett a német tiszteknek, akikkel egyébként egyenrangúnak érezhette magát, mert magabiztosan mozgott közöttük. Azok persze lenézték, de ezt már nem volt, aki megmondja neki... Külsőre nagy testű, lomha járású ember volt, hatalmas, busa oroszlánfejjel. „Jön az Oroszlán" - suttogták az egyszerű foglyok, ha feltűnt valahol a körletben. Vagy: „Bőg az Oroszlán", ha elordította magát az udvaron. Ez a név rendkívül találó volt, mert pontosan kifejezte ragadozó tér-
