Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Cs. Liszka Györgyi: Volt egyszer egy királyság (kispróza)

Vihar van készülőben. Mire agyam e gondolatot vajúdva megszülné, megnyílik az égbolt óriás méhe, szikrázva-villámolva robaj ük magzatvize £ földre, s agyam helyett az ég megszüli tojásdad jégmagzatait. Aztán vaksötét. Már csak a pince- mélyi szurokfekete és másvilági csodavilágosság kiszámíthatatlan, viliódzó váltakozását észleli szemem, s fülem a síriságét és vasbeton zuhogásáét. És egyszerre leblokkol, marad az a bizonyos sírias. Csönd. Az égnek magzatvizével elfolytak jégkövei. „És semmi sem fáj, senki nem keres már, és tudom, hogy mégis fáj.“ Hogy mért épp ezt dúdolgatom magamban, nem tudom. És semmi más, semmi se fáj, csönd:

Nem is emlékszem, hogyan volt ez az egész.

Azt tudom, hogy rengetegen lettünk a szobában. Nem ismertem senkit, nem tudom, hogyan kerültek ide, kik ezek, nem is izgatott, nem érdekelt. Nem is láttam, hisz a sötétben arcuk nem világított szentjánosbogárként, csak foguk fehérének kivillanásából ítéltem - nevetgélnek. Aztán hallottam is, mind erősebben. Valamit játszottunk. Nem fogtam föl tisztán, mi is van körülöttem, mintha én merültem volna ki meddő vajúdásban, vagy pezsgő-mámoros agytekervényeim tréfálkoztak volna velem. Valaki azt mondta, hogy én vagyok a soros. Hogy én húztam a rövidebbet, a játék az játék, teljesítenem kell, legalább ebben, amit a véletlen rám ró. Szerelmet vallottam valakinek, ha jól emlékszem, de azt már biztosan nem tudom, kinek. Meg is kellett csókolnom. Igen, most már biztosan emlékszem, erre nem vállalkoztam. Talán álszeméremből. Azt mondták, ez zálogot követel. Melltartót a varázskendő alá! Eltorzult arcokat véltem látni sötéthez szokott macskazöld szemmel. A hangerő is egyre fokozódott, nyálukat csorgatva, kidagadt szemmel várták zálogomat. Ingemet mindenre elszánt barikád- harcosként kitárva - ide lőjetek! - mutattam apró mellemnek pusztaságát. Talán már pirkadt is, fura-émelyítő, sűrű-szürke fény telepedett ránk. Megdöbbenve néztek rám mind a hatszázezer-egynéhányan. Zálogra várnak mégis? Lehúztam hát bal lábam zokniját, mellyel nemrégiben, talán pár hónapja, puszta figyelmetlenségből bokáig bele léptem a világ szennygödrébe. Mutató- és hüvelyk- ujammal megcsippentve csücskét, bedobtam a szoba közepére jelzálognak. Itt a voksom! Kiváltani nem óhajtom! Nézz magadra, hatszázezer-egynéhány nem- tudomki! És a szobában egyre sokasodó ismeretlenek, a nemtudnikicsodák, mifélék, hová, kihez tartozók, honnan származók, merrefelé tartók és fenetudjaCs. LISZKA GYÖRGYI

VOLT EGYSZER EGY KIRÁLYSÁG