Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Lanstyák István: Töprengések a szlovákiai magyarok kétnyelvűségéről
Töprengések a szlovákiai magyarok kétnyelvűségéről Mindezek ismeretében aligha kell csodálkoznunk azon, hogy a kétnyelvűség kérdéseinek kutatását az erre hivatott központi intézmények soha nem szorgalmazták, s a csehszlovákiai magyar tudományosságnak nem lévén intézményes keretei, ilyen kutatások nem is folytak. Az utóbbi hetekben lezajlott forradalmi események remélhetőleg véglegesen elsöpörték s a történelem szemétdombjára utalták azt a társadalmi, politikai, gazdasági struktúrát, amely az előrehaladás legfőbb kerékkötője volt a társadalom életének majd minden területén. A forradalom győzelme új távlatokat nyit a nemzetiségek, így a csehszlovákiai magyarság előtt is. Ez az új helyzet is indokolja, hogy a következőkben elgondolkozzunk azon, milyen teendők várnak ránk a magyar-szlovák kétnyelvűség kutatásának területén az új, demokratikus, a nemzetiségek jogos igényeit szem előtt tartó Csehszlovákiában. A KÉTNYELVŰSÉG MIBENLÉTE A téma eljövendő kutatóinak mindenekelőtt tisztázniuk kellene, mi is legyen pontosan kutatásuk tárgya, azaz hogyan célszerű az adott körülményeket figyelembe véve meghatározni az egyéni és a közösségi kétnyelvűség fogalmát. Az egyéni kétnyelvűséget a gyakorlatban úgy szokás tájainkon értelmezni, mint olyan állapotot, amikor egy egyén két különböző nyelvet ún. „anyanyelvi szinten“ beszél, tehát ugyanúgy, mint az adott nyelvek egynyelvű beszélői. Ezt az értelmzést sugallják a hatóságok is, amikor a második nyelv minél tökéletesebb elsajátítására törekednek, s ezt sugallja az az intolerancia is, amit a szlovák közvélemény nem elhanyagolható része a szlovákiai magyarok beszédében előforduló nyelvtani és stilisztikai hibák iránt tanúsít. Ha a kétnyelvűség fogalmát ilyen szűkén értelmeznénk, viszgálatunk tárgyát olyannyira le kellene szűkítenünk, hogy alig akadna kutatnivalónk, hiszen ilyen tökéles kétnyelvűek elvétve ha akadnak a szlovákiai magyarok körében. (S az a gyanúm, hogy más közösségekben is csak akkor találunk nagyobb számban ilyeneket, ha az „azonos szinten“ lévő nyelv- ismeret fogalmát kissé lazán értelmezzük.) - Nem sokkal több beszélő nyer bebocsátást a kétnyelvűek táborába akkor sem, ha a kérdés egyik vizsgálójának, Herman Józsefnek a meghatározását fogadjuk el. mely szerint „bilingvis az, aki két különböző nyelvet (...) a beszédhelyzet követelményeinek megfelelően váltogatva, az anyanyelvi beszédhasználatnak megfelelő spontaneitással beszél" (1987, 449). A mindennapi beszédtevékenységük során két nyelvet használók nem kis hányada a második nyelvet olyan rosszul beszéli, hogy spontaneitásról aligha lehet esetükben szó, mégsem lenne őket szerencsés kizárni a kétnyelvűek köréből. Talán közelebb visz a számunkra legmegfelelőbb megoldáshoz, ha a kétnyelvűséget funkcionálisan határozzuk meg, és mindenkit kétnyelvűnek tekintünk, aki mindennapi beszédtevékenysége során anyanyclve mellett - a beszédhelyzetnek megfelelően - még egy másik nyelvet is használ. Ebbe a meghatározásba beleférnek azok is, akik nagyon rosszul beszélik a második nyelvet (vagy az elsőt - mert ilyenek is vannak szép számmal).- Ennek a meghatározásnak megvan az az előnye is, hogy segítségével elhatárolható a kétnyelvű egyén a két nyelvet ismerőtől (mondjuk egy olyan magyar anyanyelvű magyar állampolgártól, aki Budapesten él, és folyékonyan beszél angolul). E két típust nemcsak az „élethelyzet“ különbözősége választja el egymástól, hanem az is, hogy a kétnyelvűek kommunikatív kompetenciája bizonyos többletszabályok ismeretével jár. Ezek meghatározzák, hogy milyen beszédhelyzetben melyik nyelven, annak melyik változatán kell vagy lehet megszólalni. Ezzel szemben a két nyelvet ismerők kommunikatív kompetenciája csak az anyanyelvre nézve tartalmaz ilyen beszédhasználati szabályokat (hogy ti. milyen beszédhelyzetben anyanyelvének melyik változatát kell vagy lehet használni). (Vö. Haugen 1975, 94-5; Gal 1979, 6.) - Ez a megkülönböztetés persze nem azt jelenti, hogy a két nyelvet ismerők vizsgálata eleve kizárandó volna a kétnyelvűségi kutatásokból (főleg nem áll
