Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Gál Sándor láttam a céltávcsőben. Ám a kinti, bajtársi üvöltés a találatot nyugtázta. Ahogy kimásztam a tankból, magam is csodálkoztam találatom eredményességén, mert a fenyőfából csak egy szánalmas csonk maradt. Magamban egy kicsit szégyenkeztem emiatt, de csak egy kicsit. Vanek őrnagy dünnyögött magában, s valami olyasfélét véltem kihallani dünnyögéséből, hogy a vastagját nem kunszt eltalálni. Aztán újra bemászott a tankba, s megismétlődött az előbbi jelenet a szembefogással. A lényeg, hogy lövése nyomán a fahasábok jobboldali szárnya a levegőbe repült. Igazán szép lövés volt, s látványnak sem utolsó a fahasábok levegőbe emelkedése és röpü- lése, majd zuhanása. Ezek után a találatok után kezdett felderengeni bennem, hogy a Vanek őrnagy mellét díszítő aranyos és ezüstös fityegők miért is kerültek a zubbonyára. De a megvilágosodás valós értéke felett nem volt időm eltöprengeni; versenyben voltam, s egy egész hét szabadság volt a tét. Amikor újra bemásztam a lőporfüsttől elárasztott tank gyomrába, egyszeriben ráébredtem arra, hogy ebben a vetélkedésben nincs esélyem a győzelemre. Azért nem adtam fel. Azt már nem! Vagyis a következő lövedékkel én is felröpítettem az ölfarakás bal szárnyát, akárcsak az előbb a parancsnokom. Ennek láttán Vanek őrnagy javasolta, hogy egyezzünk meg a döntetlenben, azzal, tette hozzá, hogy a szabadságot megkapom. Indítványát természetesen elfogadtam, mert hát egyebet nem is tehettem, s a döntés teljes mértékben nekem kedvezett. Ha másként teszek, a többiek hülyének néznek. Ennek ellenére maradt bennem valami meghatározhatatlan érzés, miszerint ez az egész, így ahogy van, nem teljesen tisztességes dolog. Sok időm azonban nem maradt arra, hogy a megítélt szabadság jogos vagy jogtalan mivolta felett töprenkedjek, mert másnap Kitzbergerrel s a „kul- túrcsoporttal“ együtt sürgősen a városba kellett utaznunk a Nagy Versenyre. Mentünk, s láttunk néhány szép lányt, bedobtunk nagy gyorsan pár korsó sört, aztán a pódiumon élj átszőttük a számunkat. Még az eredményhirdetést sem várhattuk meg, Vanek őrnagy sürgősen felparancsolt a „vétrieszkára“, s hajdé, vissza a természet lágy ölére. Gondoltam én, hogy Vanek őrnagy elsiette a dolgot, mert produkciónk nagy sikert aratott, de hát mit tehettünk? Amikor aztán kitelefonáltak, hogy műfajunkban - némajáték dobkísérettel?! - elsők lettünk, Vanek őrnagy őszintén meglepődött.- Nahát - mondta mély baritonján -, hogy mik nem történnek... A sikert természetesen meg kellett ünnepelni. Ezt nem én találtam ki, ezt Vanek őrnagy indítványozta. Ha az emberi sorsok alakulását utólag valószínűsíteni lehet, akkor én úgy vélem, Vanek őrnagy esetében ez a döntés végzetes volt. De akkor és ott ezt előre nem tudhattuk. Felkászálódtunk a teherautó platójára, s meg sem álltunk az alig húsz kilométerre lévő katonai üdülőtelep kávéházáig. Virslit fogyasztottunk, betartva az íratlan törvényeket és hagyományokat, s mellé sört ittunk rummal, katonásan. Később, ha emlékezetem nem csal, rumot sörrel, mert, mint kiderült, a társaságnak arisztokratikus hajlamai is voltak. Mindehhez Kitzberger szájharmonikázott - s micsoda művészi szinten! Istenemre, csodálatos este és éjszaka volt. Vanek őrnagy háborús emlékeiről beszélt, néha Hamletül, néha Svejkül - de mindig őszintén és hitelesen. Amikor elfogyott a pénze, s a miénk is természetesen, a sokéves hagyományokhoz igazodva haza indultunk. Azaz indultunk volna, mert ahogy kiléptünk a kávéház fényes ajta
