Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Vanek őrnagy Ennek az első közös - mármint Vanek őrnaggyal közös akciónknak az lett a következménye, hogy a későbbiekben a parancsnok nem használta a térképet. Legalábbis én soha többé nem láttam a kezében a mappát. S persze az ígért hadbíróságból se lett semmi. Szilveszterkor kemény fogadalmat tettem, hogy amíg a hazát vagyok szolgálni kénytelen, nem veszek a számba cigarettát. Nem tudom, mi vitt rá erre, de elhatározásom szilárd és megmásíthatatlan volt. Maradék csomag cigarettámat - ami pedig egy doboz füstszűrös Marica volt - a szekrénybe, a fehérnemű-halom tetejére dobtam, ma is ott van, ha valaki ki nem hajította azóta. Döntésemnek persze következménye lett, mert amikor legközelebb Vanek őrnagy a körletben elém állt a maga húszfilléresével azért a bizonyos Bystricáért, én már régen elvetemült antinikotinista voltam.- Nincs cigim - nyilatkoztam az őrnagynak.- Hogyhogy nincs? - lepődött meg.- Abbahagytam a dohányzást - vallottam be töredelmesen bűnömet. Vanek őrnagy összevonta a szemöldökét, s úgy nézett rám, mint a világ egyik, éppen most születő csodájára.- Aztán miért hagytad abba? - szegezte nekem a kérdést.- Mert a nikotin öl, butít és romlásba dönt - feleltem meghamisítva az alkoholról szóló mondást.- Ez tiszta hülyeség.- Persze, mint minden igazság.- Veled nem lehet értelmesen tárgyalni - mondta, legyintett és otthagyott. De pár lépés után visszafordult. - Vole - mondta ha jól értettem, te írni szoktál.- Néha.- Hát ide figyelj. Van itt egy dolog, amit megcsinálhatnál.- Mikor?- Valami színjátszóverseny lesz, nem ártana, ha tőlünk is lenne ott egy csapat. Mi a véleményed, Kokotyenko?- Az, hogy csehül még soha semmit nem írtam. Meg aztán nem is akarok.- Aztán miért?- Mert gondolkodni és írni csak magyarul tudok.- Marha vagy. Akkor csinálj valami olyat, ahol nem kell beszélni. Panyimá- jes?- A dolgozó népet szolgálom - csaptam össze a bokámat az előírás szerint.- Inkább cigarettáznál - dünnyögte, aztán magamra hagyott, amiért egyáltalán nem nehezteltem rá. Viszont egyre komolyabban kezdett foglalkoztatni az, amit ajánlott; no nem a kultúraéhség és a közhangulat jobbítása miatt, hanem azért, mert földerengett néhány napi kellemes lógás lehetősége, a városba ruccanás semmivel sem pótolható esélye és még sok minden más is, amiért érdemes kockázatot vállalni. Főleg ha az ember tudja, hogy egy esetleges bukás sem jelent semmit. Szóltam is még az este Kitzberger közlegénynek, aki, ha kellett, Hamlet volt, ha kellett, Švejk, esetleg nagyszabású zenebohóc. De tudott festeni is, csupán katonának volt csapnivalóan rossz; ebben a vonatkozásban talán még rajtam is túltett, bár ezt
