Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Vanek őrnagy Tudomásul vettem az őrnagy közlését, sercent a gyufa, s jóízűen slukkolni kezdtünk, hátunkat nekivetve a nyári napon átmelegedett páncélnak.- Mi a foglalkozásod civilben? - kérdezte Vanek őrnagy.- írok - feleltem tömören és határozottan.- írsz?- írok - ismételtem.- Aztán minek? A kérdésre megpróbáltam szabatos választ kerekíteni, de mire valamiféle értelmes szöveget találtam, Vanek őrnyagy már a harmadik század harckocsijai között baktatott, ahol feszes vigyázzállásban üdvözölték, de ő - mellesleg - erre csak legyintett. Egyáltalán nem érdekelte, ki és milyen mértékben adja meg a vállapján lévő csillagnak kijáró tiszteletet. A kaszárnya udvarán bárkit megállított, kért tőle egy Bystricát, átadta a húszfillérest, rágyújtott és ment a maga útján. Legelőször akkor lepődtünk meg valahányan, amikor valami ünnep alkalmával díszszemlére került sor, s Vanek őrnagy vezette a zászlóaljat. Egyenruháján, mint karácsonyfán a díszek, széles sávban csillogtak a kitüntetések. S mikor lépett, még csilingeltek is. A többi nagy sarzsi is meresztgette a szemét őrnagyunk kitüntetéseinek láttán. Ott és akkor derült ki, hogy a mi új zászlóaljparancsnokunk egy valódi hős. De ez egyáltalán nem látszott rajta. Tapasztalataim szerint a nagy háború hősei nem szoktak a közkatonáktól vagy az altisztektől cigit kunyerálni. Túl sok volt a sugallt ideál és a Vanek-féle valóság között a különbség még nekem is. Persze ezen felismerés értékéből ezek a hétköznapi, mondhatni közönséges és szürke tények semmit se vontak le. Ha egyszer ilyen hősök is járnak közöttünk, akkor ezt tudomásul kell venni. Az igazsághoz tartozik azonban az is. hogy találkoztam én másféle hőssel is, de amikor egy alkalommal erre utaltam, Vanek őrnagy csak legyintett.- Beszari alak - mondta, s eldobta a körmére égett csikket. Szürkén és kedélytelenül peregtek a végtelennek tűnő napok, semmi szín, semmi érdekesség; az ősz is megjött, a rohadék nyirkossággal, s ilyenkor a hegyek hideg ködöt pipáltak, mint óriás állatdögök. Az egyik reggel ismét riadóval kezdődött, méghozzá olyan fokúval, amely szerint el kellett foglalni az egyik kijelölt lőszektort a megerődített körletben. Az ide vezető utat jól ismertem, s miután a legénység behányta cókmókját a tankba, kiadtam a parancsot az indulásra. Önállóan dönthettem, mert járőregységet vezettem az időben, s a többiektől független feladatokat kellett teljesítenünk, meg aztán az idő is számított. Szóval kidübörögtünk a három harckocsival a kapun, neki a nyugati szektornak. Igen ám, de csakhamar vadul dudálva a GAZ-zal elénk került Vanek őrnagy és leállította az egységet. Kikászálódtam a tank parancsnoki tornyából, s odacap- lattam a GAZ-ban dühöngő parancsnokhoz.- Csuracsenkó - üvöltötte -, hadbíróság elé állíttatlak. Vanek őrnagy kitörése igen-igen meglepett, mert nem értettem az okát, s még kevésbé a kilátásba helyezett szankciókat, melyeket a kezében lévő térkép len- getésével nyomósított.- Nem értem, miért - próbáltam védekezni.- Nem érted, Kokotyenkó, nem érted! Hát hova a fenébe vezeted az egységet? Hova?
