Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Fekete J. József: Hadiállapotban (Lantos László versei elé)
Hadiállapotban Ebben a világban a költő már nem keresi a szépet, hanem „szimatol, veszteget és fülel“: nem verset ír, pontosabban nem-verset ír. Az elveszett (pusztuló, pusztulásra ítélt) világ keresése közben - mert tulajdonképpen ez a versek átfogó motívuma, vagy ha úgy tetszik, üzenete - nem tud kellőképpen érzelemmentes maradni. Képtelen megvalósítani a fakír-költészetet, képtelen az érzelmek kikapcsolásával pusztán az értelemre hagyatkozni. A tomboló emóciók és a fagyos intellektus harcából munkái egy részében az előbbiek kerülnek ki győztesen. Ilyenkor emóciói árnyalatlanul törnek felszíre, látványos gesztusokban manifesztálódnak demonstratív verseiben: „A művészet nem, egy kiló, marhahús. Ezt nyugodtan állíthatom. ...A mű-vész csontváza eladó!“ (a szatócsokhoz) ..Kialakul majd. remélem, egy vérszopó nemzedék, mely megrészegedve átharapja a kor ütőerét, és nagy lakodalmi torát megüli a halállal.“ (déjá vu) Meglát és kiált. Hangosan, mert tapasztalatból tudja, hogy a puszta észrevétel és a kiáltás nem hoz eredményt, üvöltve kell szót emelni: legyen a költészet demonstráció! És a pusztuló világért a pusztuló világban egyaránt kiáltanak „... a lenni vagy nem tenni kérdésén töprengő Filozófus; a halandzsázó értelmiségi Kalandor; és az elégedett Fogyasztó; a vak, reménytelen, elszánt Hívő; a cinikus Kételkedő; a Gyilkos és az Áldozat; a Hóhér és a Mártír; a Hős és az Áruló; a Szerető és a Kurva; a Barát és az Ellenség; az Eleven és a Halott; a bohóc és a király Költő - mindezek áttekinthetetlen és tragikomikus kombinációi“ (Stílét Tamás). L. L. verseiben azonban mégsem a felsorolt nagykezdőbetűs szimbólumok kelnek életre, hanem a pozitívumokban-negatívurnokban, létükben és nemlétükben, hitükben és hitetlenségükben, alantasságukban és magasztosságukban egymást kiegészítő ellentétpár-archetípusok irodalmi-nyelvi ősformái: álarcöltés, alteregó-megjelenítés, látszat-azonosulás, intellektuális bábjáték, idézet és ál-idézet halmozás... „Szavak koponya-tornyából néz szét a költő - de boldog tekintete horizontig sem ér.“ (Jan Palach 41 éves) Ezeket a verseket nem kell mindenkinek szeretnie, mint ahogy az őket életre hívó világgal sem kell mindenkinek megbékélnie. Azt azonban el kell ismerni, hogy L. L. szerepdistanciája szándékosan korlátozott; azt írja, amit érez, még ha az a Spinoza-elv lebeg is állandóan a szeme előtt, mely szerint „Nem nevetni, nem sírni, nem gyűlölni - hanem értelmesen átgondolni!“ Az utóbbit megteszi,
