Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Fekete J. József: Hadiállapotban (Lantos László versei elé)
FEKETE J. JÓZSEF HADIÁLLAPOTBAN Több ízben hallottam már Lantos László verseit a szerző saját előadásában, üvöltő szaxafonszó mellett, amikor az emberi hang, a szó eltörpül. Akkor úgy véltem, ezeket a költeményeket olvasni is lehet. Most, a kéziratát forgatva, szöges ellentétben álló következtetésre jutottam: a fellépések ismeretének hiányában alig hihető ezen darabok előadási lehetősége. Sem ez a paradoxon, sem a látszólagos lehetetlenséget feloldó lantosi képesség nem alapvető fontosságú, különösen a versek értékelését, megítélését illetően. Költészetének befogadói megközelítésében azonban mégis jelentős szerepet játszik - jobb és teljesebb betekintést biztosít a szerző eszmei-esztétikai virágába. Szinte önkéntelenül adódik a hasonlat a középkori trubadúrok és a verseit zenekíséret mellett előadó L. L. között. Csakhogy nyolc évszázadnyi korkülönbség van közöttük, ami a hangjukon érződik meg. Szerzőnk ugyanis e nyolc század eredményét a sorvadásban, a korcsosulásban, a csökevényesedésben látja: negatív empíriáról tud csak szólni, és mondandóját ritkán rejti virágnyelvbe. Nem találja helyét a világban, kizökkent az életből, sőt szembekerült vele, magánéletében és költészetében egyaránt - mint ahogy az a lírai alkathoz „illik“ is. Vagy ahogyan Szilágyi Ákos jegyezte fel a lírai emberről. „Képtelen berendezkedni az adott világ normái, rendje, kritériuma szerint, képtelen megszervezni életét, képtelen rá, hogy a maga módján belesimuljon a normális világba vagy kicselezze azt: állandó hadiállapotban áll vele.“ Ezt bizonyítja életrajza, ezerszálú, kapkodó érdeklődése, felajzott intellektusa, céltalan helykeresése, tudatos munkanélkülisége... Költészete is a lírikus felé közelít. Motívumait, prozódiáját, alkotói magatartását illetően nem állítható, hogy gyökértelen lenne ez a költészet a jugoszláviai magyar irodalomban - kollektív háttere azonban nincs; nem tartozik semmilyen körhöz, csoporthoz, ilyen szempontból még folyóirathoz se, hogy hasonló tematikával foglalkozókkal, vagy azonos esztétikai elveket vallókkal közösen lépne fel. Ezzel szemben reflexív versei, vagy költészetének önéletrajzi vonatkozásai mégis a kollektív érzés-életérzés jegyeit viselik magukon. Munkáiban olyannyira kész tudatosítani, hogy nem pusztán magánvéleményét veti papírra, hogy igyekszik jellegtelen statisztika-géppé lenni. Megpróbál kitörni az „egyedi“ béklyójából az „általános“ felé, szintetizálva a számtalan egyes hangot, amit azután egyetemes lamentációvá alakít, vagy éppen a fekete lyukak tömörségét megközelítő szerepének előtérbe
