Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Kőszegi F. László: Vivát epilepszia luncheon meat! (elbeszélés)
Vivát epilepszia luncheon meat gítségül. Beül, sápadt vagy éppen nem, de egy rossz szava nincs az egészségügyre. No, ezen sürgősen segíteni kell. Istenemre, megteszek érte mindent, amire éppen képes vagyok. És persze a keretek közt. Néha még a szívembe is zárom... Közhely. Bejön az új beteg. Bizalmatlanul nézegetjük egymást. Méregetjük, latolgatjuk, szagolgatjuk egymást. Az új beteg már nem bízik az orvosban, látom. Megjárhatott egy-két intézetet. Rendelőt, szakrendelőt. Kórházat. Van már egy-két lelete. Ellentmondásosak, mint ebben a kupiban minden. A betegség maga. Mint maga az élet. Mint a rohadt orvostudomány. Kitekint a bőre alól, tekintetével a berendezést tapogatja. A sublót szimpatikus neki. Valószínűleg a dedós Oidipuszija recidál. A kaszninak valóban kedves, csupaháj-csupaszív habituspo- fájasegge van. Táskás szemei, mint aki az emberiség javára virrasztotta át az éjszakáit. A beteg végignéz rajtam is. No, rajtam aztán semmi jót. Valami az epehólyag és a galandféreg közt. Ennyire vittem. Sovány vagyok, sárga, mit is mondok, fekete az éjszakázástól. Meg a piaserkentőnyugtatóktól. Mintha Drakula csinált volna valamelyik Borgia-szűzzel. Nem lenne baj, ha a lúdtalpán más féreg is rágna. Maximum náthája van. Ebből Pes nocturna postethylica literica lesz. De elég nagy a feje. Megkérdezzük, errare probatum est... Receptet szeretne. A gyógyszer szűkén van. Kinek nem? Oda az idő, amikor a takartos-hasfájásra hétfélét adtunk a nagyfejűeknek. A külföldiből... De ennek lőttek, már aszpirinre is alig telik. Nem is járnak már olyan sűrűn. Igaz, külön intézményeket kaptak. Rossz idők. Mogorva leszek. Mogorva leszek. Méregetjük, ki a fenét ismerhet az a másik, ha kenyérketörésre kerül a sor. Hétszentség, hogy feljelent. Helyében én is ezt tenném. Aki nem je- lentget, azt feljelentik. Hívom a szakit, kérem az információt. Dehogy az információt kérem, azt kérdem, van-e az a szar. Nincs. De ezen nem segít a placebó, vattacukor. Ez címkét akar látni. Valamit adok, várni kell, ez megint mellékhatás. A mi izénk. Mire én más izét adok. hogy megszűnjön. Elkenhetjük egy-két negyedévig a bajt. Körülmcllék- hatásozhatjuk. Fiatal még, talán kibírja. Menjen a francba, szakorvoshoz. Átpasszoltuk. Az almárium se lát, se hall. Kimehet, bejöhetnek. Kimehet... Vagy kijön, bemehetek? Nofene! Most rajtam a sor? Itt nem is lehetek orvos? Vivát epilepszia luncheon meat! Csak beteg vagyok! Drága pszichodilidokikám, azt hittem, ez az én rendelőm! De sok a betege! Mi az? A szokásos? Az igazat mondd, dokikám, ne csak sajnálgasd! Nagy a baj? Netán morbus antipoliklinikusz chronica? Vagy még nagyobb? Úgy születtem volna? Vagy csak a sima alkoholos paranoia? Csak azt ne mondd, hogy mindettől eltekintve nem látsz semmit. Mert azt senki sem. 1989
