Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Kőszegi F. László: Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén (elbeszélés)

hangjából, ö ilyen; ha éjszaka aludni akar, szidni kezdi nekem a demokráciákat, amire kényes vagyok. Biztos benne, hogy megsértődöm, és elhallgatok.

— Aludni akarsz?— kérdem, de nem várom meg a választ. — Azt mondtam, mint a parasztok közt.

Abban a korban vagyok, amikor összegez az ember.

Ez a világ nem nekem való, mindig is arra késztetett, hogy a saját életemet éljem. Hallgattam a kacsaúsztató felől jövő hápogást, és elindultam a magam útján. A por meleg volt, a kacsaúsztató partja gyér sárral borított, csupa nyom. A lábujjaim közül tolakodó iszapnak a társadalomhoz nem volt köze. Sem nevetséges nem volt, sem mogorva. Lenyűgözött. Meleg volt, valahogy mindig napfényes, és a távolból érdekes hangok hallatszottak. Sajnos, kiderült, hogy bubusok. Tankok voltak.

— Ki volt az a pasas, akinek telepisálták a kalapját?— kérdezte, és ál- mosan-kényesen dörzsölni kezdte a lábikráját. Máris kisbabaillatot lehelt.

— Nem sokat változott a falu — mondta —, legalábbis a háború óta.

— Nagyon sokat változott — feleltem. Egy kis időre elhallgattunk.

Később apám kalapját is telehugyozták, és ez már a háború után volt.

Ott feküdt apám kalapja az árokparton, és a megmámorosodott tinó legények televizelték. Szó nélkül hagyta, egy ideig hajadonfőtt járt, azután svájcisapkát kezdett hordani. Ma nem tudom, mi a helyzet, mert kicsi sem vagyok, és falun sem élek. Nyilván az emberek ott sem változtak. Az emberek így élnek. Apám rév meghalt.

És mint a kacsaúsztató sarának, nekem sem lett differenciált szociális affinitásom. Hagyjanak engem békén az idegen rohadékok, gondoltam. Hagyjanak békén. Gyerekfejjel nem sejthettem, hogy kelet-közép-európai vagyok, és ez a társaság itt az individualizmus legrohadtabb melegágya. Meg az institucionalizmusé.

— Hallod az Ibolyát? — viccelek, mert a falon túlról félreérthetetlen hangok hallatszanak. Panelfalak, direkt populációs eszközként működnek. Szegény Ibolya, az első osztályú csípőjével abortuszokra jár.

— Közönséges vagy — mondja csendesen.

— A gyerekek — folytatom — már az óvódában jelszavakkal packáznak. — A gyerektéma sem ragadja meg a fantáziáját.

Kelet-közép-európai stílus. A gyerekek már az óvodában okmányoznak. Felszólítást fogalmaznak. Beadványt, kiáltványt, körleveleket, figyelmeztetést, ítéletet. Kegyelmi kérvényt. Testamentumot. Gyászbeszédet. Generációk nőnek-mennek, ferencjóskai pátosszal, metternichi rafináltsággal, talán még Abdurrahmán pasa kacifántjaival látják el a hivatalt. Papír, papír, papír. Nevetséges. Nagyobb baj, hogy Kelet-Közép-Európát álomban sem tudom kizárni. Fel-felébreszt az egymás után jövő dzsingiszkánok gorombasága. Szélhámosok, diplomaták, hadvezérek, szellemi atyák, em- berkupecek, filozófusok és más tenyérjósok izzadt megváltása. Riogat a spiclik, a szivárvány minden színében játszó kollaboránsok dikciója. Hétrét görnyedt, hájas ripacsok leffegő, opportunista tanácsai. Ha a kacsaúsztatóról álmodnék, valószínűleg a hibernált sztálini sólymok vijjogását hallanám most. Ezekre gondolok, alig veszem észre, hogy elaludt.

Nem szólok, nem tudom magamat teljesen kiadni a feleségemnek sem.