Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

lábatla.nkodnának a holmijaim fölöslegesen. Hanem, mondta apának, nézd, milyen elsőrangú esztergapadot sikerült szereznem, meg komódot is, nézd csak, milyen nagyszerű iparosmunka ez is. Szekrény, jófajta ágy is van ott elég, meg sok minden, ahogy mondtam is már neked, küldök én, potom árért, olcsón meg tudnám szerezni neked, hisz tudod, többen vannak ott, akik annak idején megszedték magukat; most árulják a holmit, olcsón, mondom, nagyon olcsón számítanák meg. Apa — emlékszem

— néha már mérlegelte is a dolgot, anya azonban mindig határozottan közbeszólt ilyenkor, igen, anya mindig megvétózta a kezdődő alkut. Szó sem lehet róla, vágott ilyenkor közbe anya, és a két férfi üzleti kedve azon nyomban lehervadt, mert végső soron azért mindig az törént a házban — mindegy, hogy otthon volt a nagybácsi vagy nem volt otthon —, amit anya akart. Hagyjátok azonnal abba, én erről hallani sem akarok, dörrent rájuk ilyenkor, és úgy is lett, elhallgattak. Nem elég, hogy olyan szerencsétlenségbe estek azok a szegény emberek, még mi is élősködnénk rajtuk, hová gondoltok, az Isten megbüntetne ezért. Azt hiszitek, tudnék én élni olyan bútorok között, tudnék aludni olyan ágyban; és ráadásul éppen ma, a legszebb ünnepen kell ilyenekről beszélnetek, hogy nem szé- gyellitek magatokat, ilyet elkövetni, akár még gondolatban is, elvenni a másét, hiszen ez kész istenkáromlás. Ilyenkor aztán hiába ágált a nagybácsi, hiába magyarázta anyának, hogy a történteken már úgysem lehet segíteni, az ott maradt dolgok viszont gondoskodó emberi kéz nélkül tönkremennek, és hogy ez az elvittek sorsában már igazán nem oszt és nem szoroz — igen, erre is emlékszem, a nagybácsi eme „nem oszt, nem szoroz”-jára, amin anya csak felpaprikázódott, meg a nagybácsi tovább csűrt mondatain is —, hogy azok a holmik ugye ott maradtak, mert hát a házakban sok minden ott maradt, ugye, kis holmival vitték csak el őket, mindent nem vihettek magukkal; így most az ott maradt dolgok, ugye, senkiéi, vagy az ottani harácsolok tették rá a kezüket. „Ugye”-ból is volt elég a nagybácsi beszédében, anya erre egészen kétségbe esett, majdhogynem sírva fakadt; nem féltek az Istentől, csattant rájuk, ilyenre még gondolni is, azoknak a szegény embereknek a baját még ilyennel is tetézni; mit szólnátok akkor, ha ti lettetek volna a helyükben, hiszen — nem akartok emlékezni rá? — hajszál híja volt csupán, hogy akkor mi is hasonló sorsra jussunk; nem tudom, mit éreznétek, ha most a ti ingóságaitokra alkudoznának mások. Hogy anya érvei hatottak-e, vagy csak a két férfi fáradt bele a vitába, nem tudom, de az tény, hogy az alkudozás — legalábbis egyelőre — abbamaradt, és a nagybácsi elvonult aludni. Közben még — nem is tudom pontosan, valóban hallottam-e vagy csak elképzeltem — morgott is valamit az orra alatt: tönkremennek ott azok a bútorok, úgyis tönkremennek, Isten ellen való vétek hagyni őket tönkremenni. Ezeket a szavait már csak félhangosan mondta, csak úgy maga elé, nem anyának, mint aki rájött, hogy ha anya egyszer valamit a fejébe vett, ember legyen a talpán, aki azt onnan ki tudja verni.

A nagybácsit aztán általában este fél ötkor ébresztette apa, kis időt adva neki, hogy ötre, mire a család anya vezényszavára az asztal köré gyülekezik, rendbeszedje magát. Anya akkorra vizet melegített neki egy kis edényben borotválkozáshoz, apa pedig rendszerint már az asztal körül