Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Kőszegi F. László: Mikor a sáska megkövéredik (elbeszélés)

met. Kétszeresen fájdalmas volt számomra a közöny, mert a monstrum is a nagy szerelmek közé tartozott. Most befejezetlen, mint ez a régi írás. Szembesülhetek vele? Milyen ihletésű, mennyire valósult meg?

„Sidrák nyújtózott egyet a vaságyon. Az ajtóra kívülről szép vastagon ezt írta: ANYAGÁTVÉTEL MIATT ZÁRVA.” Ember? Abban a zsibongó, különös állapotban úgy fogalmaztam, hogy „Az embernek nem lehet mindig igaza”, vagy hogy „Az embernek mindig igaza van”. Meg sem döbbentem, amikor így követtem a gondolatsort: „Nem fontos az igazság”, „Nem fontos az ember”. Nem veszítettem el az alapvető értékekhez való viszonyomat, de kevésbé fontosnak éreztem a sarkított írást. A rengeteg értesülés, adat, hír, tájékozódás alapján árnyaltabban gondolkodhatunk. Ki nem? Megnyugodtam. Nem gyötrődöm. Pihenni akartam a parton. Most igen. Mint valamikor, a kertek erjedtalma-szagában.

„Akik esetleg ilyen későn akarták próbára tenni türelmét, meggyőződhettek saját szemükkel. A raktár nem azért van, hogy abajgassák, hanem azért, mert sok-sok tennivalója van. Sidrák az ablakra nézett és arra gondolt, hogy ősz van. A rohadt legyek nemsokára elhullanak.”

Az igazán fontos dolgok, a feleségem, a szeretőm, a munkám, elhalványultak amellett az ősz mellett. Visszaemlékszem rá, hirtelen hideg lett, és a langyos, színes napok után Nietzsche ősze jelent meg: ha rád fúj, összetörsz . . . Össze is tört akkori létemből minden bizakodó. Most, hogy elmúlt, ami fájdalmat okozott, mi maradt? Talán a vég nélküli teherautósorok. A konvojok, mintha lassított felvételen, gördülnek ide-oda ingázva. A baggerek. A kanál loccsanását látni, ahogy a vízbe merül, majd megjelenik, tele kaviccsal. Loccs.. .! Messziről nem jut el a hang, de látni, ahogy kicsorog előbb a víz, majd a teherautó fölött kinyíló kanálból a kavics. De azt is láttam, ahogy a tébolyult Tatra-sofőrök a szarvascsordákat haj- kurásszák, öt-hat Tatra, és tíz-tizenöt állat. Át a jeges gödrökön, havas földkupacokon. A távcsövemben megjelenő tinők Európa legnagyobb vízi- erőmű-építkezésén éppoly riadtak voltak, mint a felgyújtott vietnami falvak gyerekei. Az tinók, amint a sima jégre értek, szertecsusszant lábakkal ott is maradtak. Nem álltak fel többé.

Legalább ötven évem van, hogy ne gondoljam tovább most a gondolatsort. Nem írtam meg a prózát, csak felvázoltam.

„Megint a plafonra bámult, és a szerelőnadrágon keresztül vakargatott valamit. Azt latolgatta, hány hamis kártyát írhat az anyaghiány tisztázására. Lopott mindenki.” Ismertem ezt a raktárost, a raktárosok legutálato- sabbikát. Az építkezés konjunktúrájában hajmeresztő figurák jelentek meg a színen: hétpróbás sikkasztok, csalók, a felvonuló csoportok pártfogolt- jai. A zűrzavarban egyikük-másikuk lakat alá került, de a megmaradottak a darwini törvények szerint komoly hatalomra tettek szert. Azért írtam ezt a prózát, hogy könnyítsék vele tehetetlen morális indulataimon? Ma, a dolgok higgadt ismeretében, nem gyűlölöm többé. „Sorra vette a mestereket, akiknek aláírási joguk volt. Azután az építkezés vezetőit, sorban, úgy ahogy bevonultak portyára a raktárba. Egy kis szabadrablásra, csendes leltárokra. így-úgy, papírok nélkül. Sidráknak voltak ugyan feljegyzései, de ezek szigorúan magánjellegűek voltak. Senkinek sem adatott meg a betekintés. Kinek kellett a raktárkészlet ilyen-olyan kívánatos da