Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Megkésett olvasónapló a Nomád naplóról

Van ennek az egyetemességtudatnak egy monumentális metaforája: az ún. Bartók-modell. Ennek központi helye van Csoóri eszmerendszerében, pedig bírálói éppen ezt bírálják a leghevesebben.

Az esszéíró Csoóri szerint a Bartók-modell sokai, de sokkal több, mint népdalkultusz. Időszerűségét az adja, hogy a mai világ erővonalai a civilizáció és a harmadik világ találkozásából íutnak szét, s ez a műformákban a primitív és modern ütköztetésének felel meg. S itt, Közép-Európában ezt a találkozást mi saját magunkban éljük és szenvedjük. Csak ezzel lehet magyarázni, hogy erről a térfélről a huszadik századnak már annyi hangadó művésze került ki. A huszadik század nagy törekvéseit mi magunkban látjuk és éljük. Itt találkozik a kezdet és a „vég”.

Közvetve a Bartók-modellhez kapcsolható a Csoóri-műnek és -nemzedéknek egy másik nagy hozadéka is: Csoóri végét látszik jelenteni a magyar irodalmat évtizedek óta nyugtalanító ún. népi-urbánus ellentétnek. Csoóri mellé felzárkózik (Csoóri céljait, frazeológiáját átvéve) egy nagyon erős városi-értelmiségi réteg is, Csoóri pedig emezeknek világirodalmi és szellemi tájékozódását veszi át. Azon a bizonyos fényképen végre népközeli és világtájékozódású értelmiségiek ülnek egymás mellett. Konrádék Csoó- riban kerülnek közel a néphez, s Csoóri Konrádékban közel a világhoz.

Csoóri zajtalanul, póz nélkül mond jelentős dolgokat. Például ezt: „Egyedüli zártságot, ezen belül egyedüli teljességet csak a népi kultúra hozott létre.” Mármint itt, Közép-Európában, ahol „durván tagolt társadalmi rendszereink sose tudták a teljesség modelljét megteremteni". Itt van hát a magyarázata a Csoóri népiség-kultuszának.

A népi társadalom egyetemes: van székesegyháza (értsd: építkezési kultúrája), énekkultúrája, képzőművészeti és mozgáskultúrája, egyszóval mindenfajta kiterjedése, s mindennek megvan az anyagi-gazdasági háttere is. A népi totalitás nem vágy, hanem valóság. Ezért lehet valóság a népművészet totalitása is, s ezért nyúlnak a nagy magyar alkotók újból és újból vissza a népihez.

Csoóri Kallóson mutatja be, mit ért ő a népkultúra egyetemességén: „Uton-útfélen láttam, hogy őt nemcsak a népdal érdekli: szöveg és zene, hanem a tánc is... Vagyis nemcsak a részletek, hanem az egész".

Az új reneszánsz egyetemesség modelljét és megteremthetőségének irányát látja tehát Csoóri a népművészetben. Mert csak ott voltunk mi, közép-európai népek „teljesek”. A műköltészetben csak töredékesen lehettünk jelen, ahogyan a „műtörténelemben” is csak fél lábbal, többnyire idegen erőknek kiszolgáltatva.

Csoóri Sándor dialektikus alkat: mindig egy másik állapotba vágyik. Kö