Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - Tőzsér Arpád: Egy csallóközi hóemlék (Pozsonyi üdvözlet a 60 éves Csoóri Sándornak)
A nyolcvanas években a Csoóri-művek személyes fedezete messziről láthatóvá vált. A különböző szilenciumok, szankciók miatt ekkor kevesebbet találkozhattunk a költő verseivel, esszéivel, filmnovelláival, de annál többet állásfoglalásaival, kiállásaival. S ezek az állásfoglalások, kiállások számos esetben éppen Csehszlovákiát (s benne a csehszlovákiai magyarságot) érintették, nem csoda hát, hogy maga Csoóri nemsokára persona non grata lett nálunk. Előbb őt nem engedték be az országba, később már a könyveit sem. S végül már a nevét sem volt szabad leírnunk. 1980 januárjában kezdtem olvasni Csoóri esszékötetét, a Nomád naplót. A könyv hosszú hetekig volt élvezetes olvasmányom és felrázó élményem. Olyasmit kínált, ami azóta is hiánycikk a magyar szellemi életben: egységes világképet. Rendszerezett, áttekinthető, egy tengely köré szerkesztett világmagyarázatot. A kötet legterjedelmesebb írásához, a Tenger és diólevélhez többször is visszatértem. A kötet minden darabját izgalmasnak, elemzésre és továbbgondolásra ingerlőnek éreztem, de az említett világképet ez az írás járta körül a legteljesebben. Szinte önkéntelenül széljegyzetelni kezdtem, aztán a széljegyzetekből végül is olvasónapló lett. Gondolataimat nem szántam közlésre, s mikor ennek ellenére is valamiféle kompozícióba álltak, s úgy láttam, nyilvánosság elé kívánkoznak — már késő volt. Csoóri Sándornak nálunk akkor már a nevét sem lehetett leírni. Tízéves késéssel teszem közzé az akkori jegyzeteim egy részét a Nomád naplóról. S teszem ezt abban a reményben, hogy nem vesztettek aktualitásukból. Az egységes világkép igénye legalábbis még mindig igény bennünk, sőt talán még hatalmasabban az, mint valaha, s ilyen vonatkozásban egyenesen szükséges is visszatérnünk Csoóri világmagyarázat-kísérletéhez. S köszöntöm szívből és barátsággal ezzel a visszatéréssel a 60 éves Csoóri Sándort, s kívánok neki erőt, egészséget a további hasonlóan monumentális kísérletekhez. Egyébként pedig a hó most, 1990. február 13-án is szakad. Pontosan úgy, mint tizenhat évvel ezelőtt ott, a csallóközi országúton, s talán így szakadt hatvan évvel ezelőtt is, a kis Sándor születésének napján. Ahogy ő írja a Hó emlékében: hó, hó, mintha egy katedrális vakolata hullna csöndben Pozsony, 1990. február 13.
