Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - BESZÉLŐ MÚLT - Móser Zoltán: Madarat mondok

szerepel, a tavaszi visszatérésről énekes madárra, fecskéhez hasonló vándormadárra gondolhatunk e népdal hallatán:

„Elment a madárka. Üres a kalitka.

Azt izente vissza, Visszajő tavaszra.

Ha tavaszra nem jő,

Búzapiruláskor.

Ha még akkor sem jő.

Tudd meg, sohasem jő."

(Gyűjtötte Kodály, 1914)

Ez a madár — tudom, nem fecske — vagy elpusztult, és azért nem jött vissza, így nem hozta el vidám és friss énekét, vagy hűtlen lett, azért nem jött. Akármi történt is, helyette a bánat maradt. Erről pedig itt nem is annyira a szöveg, mint inkább az ének, a dallam szól.

III. „MADARAT LÁTÉK NAGY BÁNATBAN”

A Physiologus, amely — Arisztotelész kifejezését felhasználva — a „természet ismerőjének" nevezi magát, és amelyet röviden jelképes természetrajznak mondhatunk (Egyiptomban keletkezett a II. vagy III. században), ezt írja a gerlicéről: ,.Az Énekek Énekében Salamon tanúságot tesz, és ezt mondja: A gerlicének szava hallatik a mi földünkön. A Physiologus szerint a gerle egyszer választ párt magának, és nagyon visszahúzódó természetű: a pusztaságban lakik, nem kedveli a so- kadalmat."

Egy másik helyen a gerléről és galambról együtt szól: „Mint a gerle, úgy turbé- kolok, és mint a galamb, úgy búgok. (Jes. 38. 14.) A Physiologus szerint a gerle Igen ékes szavú madár. Ha párja meghal, a reá való emlékezésbe belepusztul ő is, nem keres magának társat.”

A Physiologusban eredetileg a varjú volt a hűség képviselője — írja Friedrich Lauchert — és csak későbbi görög szövegek tulajdonították a vadgalambnak is ezt a sajátosságot. így történt meg, hogy idők múltán a varjú a középkori feldolgozásokból teljesen eltűnt. Ks ahogy fent már olvastuk, a vadgalamb, a gerle vált a szomorú özvegység, a fájdalmas — és hűséges — özvegység szimbólumává. A népköltészetben és műköltészetben fellelhető kép és téma (ha a vadgalamb elveszti párját, többé nem kel egybe másikkal, hanem elrepül az erdőre és szo- morkodik kedvese halálán) ilyen messzire vezet bennünket. Ehhez még hozzákapcsolódott „a középkorban az a szép, szimbolikus hiedelem, hogy az özvegy ger- lice nem száll többé zöld ágra, hanem mindig a kiszáradt ágat keresi ki” — írja tanulmányában Eckhardt Sándor, aki bizonyítékul több középkori szerzőt idéz. Vicentius Bellovacensis Speculum Naturaléjában így ír a vadgalambról: „A vadgalamb szemérmes állat, mely ha saját házastársának elvesztésével özvegy lesz, társulását megismételni nem hajlandó, nehogy a szemérem jogait és a szeretett férje iránti hűséget megbontsa . ..” Egy másik művében ez olvasható: „A vadgalamb szereti társát: annyira, hogyha az meghal vagy elfogják, magányosan a fák száraz ágaira ül és szomorúan nyögdécsei.”

Ugyanezt tudja és mondja Temesvári Pelbárt is (1503). És ha most idéznénk későbbi népköltészeti példáinkat, meglepődnénk a középkori latin szövegekkel való egyezésen. Nyiván volt és van valami közvetítő — átvevő és átadó — közeg: és ez a régi magyar költészet, amelynek egyik kedves képe, motívuma volt a párjavesztett gerlice képe. A hosszú leltárból — megtalálható Eckhard Sándor tanulmányában — itt néhányat emelünk ki. A sort Balassi Bálint tál kezdjük:

„Vagyok már szinte özvegy gerlice, Szomorú ön éltem ...”