Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - FÓRUM - Popély Gyula: Van-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra?
A tudományos igénnyel művelt történetírás legáltalánosabbnak mondható mozgató rugója az igazság keresése, amely csakis a múlt minél pontosabb, hitelesebb rekonstruálásával képzelhető el. A történettudomány, a történetírás ezért soha nem lehet öncélú búvárkodás, hanem válaszkeresés jelenünk különböző módon megnyilvánuló problémáira. A múlt ismerete tehát nemcsak tudásunkat gazdagítja, hanem mindenek előtt a világban elfoglalt helyünk megértéséhez kínál fogódzókat, és ezáltal segítségünkre van feltornyosuló politikai, gazdasági, kulturális, nemzeti — esetünkben nemzeti kisebbségi — problémáink megoldásában. Nemzetének, nemzeti kisebbségének, a hazának is nevezhető anyanyelvi közösségének csak az az ember lehet öntudatos és hasznos tagja, aki egyúttal kellő történelmi tudattal is rendelkezik. Ez a történelmi tudat természetszerűleg szerves része az ember általános társadalmi tudatának. Mit is kell értenünk közelebbről a történelmi tudat fogalmán? A legegyszerűbben ezt talán így fogalmazhatnánk meg. Tudatosítanunk kell nemzetünk, nemzeti kisebbségünk múltját, tisztában kell lennünk a nemzeti közösségünkben elfoglalt helyünkkel, továbbá tudatában kell lennünk annak, hogy a múlt tovább él a jelenben — abba harmonikusan belesimulva, esetleg beleerőszakolva —, s mindebből kiindulva látnunk, illetve legalább sejtenünk kell valamilyen jövőben elérendő célt történelmileg kialakult közösségünk előtt. A versailles-i békerendszer következtében a Csehszlovák Köztársaságba szakadt magyar nemzettöredék kezdetben nem rendelkezett csakis egyedül őreá jellemző, specifikus történelmi tudattal. Ez azzal magyarázható, hogy az ún. Felvidék a történelem folyamán soha nem alkotott önálló politikai vagy kulturális egységet, mint például Erdély. Míg tehát Erdély részben önálló történelmi, állami, kulturális hagyományokkal (is) rendelkezett, a Felvidék mindezek nélkül került egy új állam keretei közé. A felvidéki magyarság történelmi és nemzettudata az impériumváltás előtt mindenkor azonos volt az egységes magyar történelmi és nemzettudattal. Éppen ezért szinte törvényszerű, hogy a hazáját elvesztett északi magyarság védtelennek, magára hagyatottnak és kiszolgáltatottnak érezte magát. „Kiestünk egy változatlannak hitt, beidegzett nagy közösségből, az ezeréves Magyarországból: az édesanyát vesztett árvák sorsa lett a miénk. Magunkra maradtunk ...” — jellemezte később Fábry Zoltán kitűnő érzékkel ezt a fásult depressziót.1 A közös sors idővel azonban — az osztatlan magyar nemzettudat továbbélése ellenére — törvényszerűen kialakított egy hol gyengébben, hol erősebben megnyilvánuló közös felvidéki magyar tudatot is, amelyet hetven évnyi történelmi távlatból szemlélve mindenképpen nevezhetünk történelmi tudatnak. Az egységes magyar nemzettudat melVan-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra? Popély Gyula