Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Mészáros László: Az egyensúly pillanatai (aforizmák)
Egy-egy alkotó nagyságáról az tanúskodik a legpontosabban, hogy hányan élnek meg belőle az évek, évtizedek, évszázadok folyamán. Aki nem gondolkodik, ne is egyék! Költészet és pedagógia: a költő úgy tanít, hogy cinkosává válik a gyereknek, amit a parancsolgatásra ítéltetett nevelő sohasem engedhet meg magának. Irodalomtörténetre és kritikára tulajdonképpen azért van szükség, mert lehetetlen mindent elolvasni. A kritikus tehát olyan ember, aki helyettünk is rongálja a szemét. Az otthon paradoxona: a nő célnak tekinti, a férfi pedig eszköznek. Némi vigasz a halál ellen: mindenki meghal! Sokan a valóság képéből a teljes valóra következtetnek, pedig egy képről csak felismerni lehet valakit, de megismerni már nem. A dicséret nem ellentéte a kritikának, hanem csak az egyik fajtája. Fejlődőképes csak az lehet, aki tökéletlen. Marx a társadalomtudományok Koperni-kusza volt. Newton, Einstein és a többiek tehát még csak most jönnek. Mindenki abból él, amije van: kinek a zsebében, kinek a fejében. A rendszereknek gravitációjuk van, mely többé-kevésbé kör alakú. A szélsőjobb és a szélsőbal így teljesen egymás mellett helyezkedik el, esetleg még át is fedik egymást. Példázat az elméletről és a gyakorlatról: az asztalos deszkából készíti a bútorait, a teoretikus forgácsból épít katedrálist. Sokan elfelejtik, hogy a majmolás majmolás marad, bármelyik égtáj felé irányul is. A nyolcvanas évek elején már minden ötvenen aluli embernek a jövő század gyermekeként kellene gondolkodnia. Sajnos sokan még mindig a múlt század gyermekeként gondolkodnak. Egy megkritizált kritikus sóhaja: istenem, a kritikus is csak író! Az egyéniségnövekedés dialektikájához: a gaz csak a csemetére veszélyes, de a fának már képtelen ártani. Lételméleti invenció: csak addig érdemes élni, míg vitatható az élet értelme.
