Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Barack József: Látogatás (elbeszélés)
rázni, mikor, milyen hangulatban? S hogy ne vegyem tolakodásnak, de ma este például mi kerül föl a terített asztalra? S tényleg nem olyan tolakodóan kérdezte... Nem is hinnéd, milyen közvetlen társaLkodó benyomását keltette, vagy legalábbis olyan emberét, akinek nagy gyakorlata van a legkülönböző kérdések fölvetésében. így hát megmondtam neki, hogy maradt még egy kis babgulyás, amit a te kedvedért pikánsan, mexikói módra szoktam elkészíteni. Ám az igazi vacsora aranygaluska lesz, a gyerekek miatt... Nagy V. elboruló arca arról tanúskodott, hogy a gondolatai már máshol járnak. Hirtelen felállt, az előszobái telefonpolchoz csörtetett, indulatosan előre-hátra pofozta a telefonkönyv lapjait, aztán energikusan tárcsázott: — Karbantartó részleg? Jó estét, itt Vörös Gábor. Csak azt szeretném megkérdezni, járt-e emberük ma délután a 376-osban, a Városháza téren? Nem, nincs semmi baj, csak ... Jó, jó, várok ... — Rövid, feszült csönd. — Igen, itt vagyok! Szóval a kiszállási napló szerint ma semmilyen emberük nem járt a Városháza téren. Ez biztos? Nem, nem, köszönöm. Jó éjt! A telefonkagyló lecsapódása után Nagy V. képe a megbizonyosodás ünnepélyesen vészjósló arckifejezésével jelent meg a konyhaajtó keretében: — Gyerekek, spuri, gyorsan! Kapjátok össze magatokat! Egy-kettő, ne törődjetek semmivel. Gyorsan ki a lakásból! Le a focipályára ...! Mindezt az elszántságtól elfehéredett arccal mondta, így szeretteiben a legcsekélyebb kétség sem támadt a pillanat komolyságát illetően. A két gyerek láthatóan meg is ijedt, de miközben kirohantak a lakásból és robogtak lefelé a visszhangzó lépcsőházban, valami őrült hecc lehetősége, óhaja is elővillant össze-összenéző tekintetükből. Nagy V. néhány dzsekit, melegebb felöltőt nyalábolt le az előszobái fogasról és feleségét kézen ragadva, leszegett fővel törtetett a lifthez. A gyerekek a kigyúrt füvű focipályán várták őket, kissé reszketve a hűvös őszi estében, de egyre határozottabban reménykedve a dolog játékra fordulásában. A csenevész, legyűrt bokrokkal szegélyezett térség kihalt volt, a környező tömbházak komoran, szinte fenyegetően fogták közre. Nagy V. minden magyarázat nélkül tuszkolta, terelte tovább családjának maroknyi együttesét, át a focipályán, egyenest a közeli építkezés hullámos pléhlemezekből emelt magas kerítéséig. Ennek tövében kuporodtak le; arcukat fanyar illatú gyomszálak lengték körül. Hallgattak. A lélegzésük lassan elcsöndesült. A két gyereknek már erőfeszítésébe került, hogy bele ne mozduljon, fészkelődjön a rájuk szakadt nagy csöndességbe ... Ekkor történt a robbanás. A felvillanó, vakító fény szinte föltépte sötét körvonalú tömbházuk tömör testét. A légnyomás szétfröcskölte a konyhaablakuk üvegét, s nyomában néhány méteres lángnyelv nyalintott bele az esti sötétségbe. A robbanás döreje mindehhez képest nem volt félelmetes és gyorsan elült. Mire a tűzoltók sebbel-lobbal megérkezett rohamosztaga a lépcsőház felől és kívülről az emelős létrával becserkészte az ötödik emeleti lakást, az izzó tűz is mintha magába roskadt volna, tulajdonképpen még az ablakkeret is alig fogott lángot. A tűzoltók, mintha csak egy „éles” gyakorlaton lettek volna, gyorsan elbántak véle.
