Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Haraszti Mária: Huszadik századi csendélet (elbeszélés)
látnivaló. Abszolúte semmi. — Lapoz. Fölnéz. — Föl nem foghatom, mi a jófenének nézed állandóan azt a hülye tévét. Mi örömöt találsz abban, hogy azok ott egyfolytában rugdossák azt a vacak labdát? Csönd. — Kérdeztem valamit. A férfi mélyet sóhajt. — Relaxálok — mondta aztán. — Aha. Csönd. — Relaxálok, akárcsak te a favágós újságjaiddal. Lazítok. Megpróbálok kikapcsolni. Jobban mondva lazítanék, ha hagynál. Csönd. Most a nő tör egy darabot a csokoládéból. Elszántan eszi. A tévében üdvrivalgás. Gól? Nem adták meg. — A nyavalyás! — tör ki a férfi. A nő összeszorítja a száját. Hallgat. Aztán lecsapja az újságot, bele a csokoládéba. — Mi van?! Mi a jóistenért nem hagyod végignézni?! — emeli fel a hangját a férfi. — Egész héten dolgozom, mint az őrült, utazom, végzem a munkám, ami az agyamra megy, mert nem tudok hinni benne, már nem tudok hinni benne, de csinálom, mert valamit kell csinálni, valamivel pénzt kell keresni, ha ötről hatra akarunk jutni, és még mindig ez a legjobb, amit csinálhatok, akkor is, ha értelmetlen, ha kikészülök tőle, kikészülök az emberektől, az értetlen pofájuktól, hányingerem van tőlük, a tunyaságuktól, az ostobaságuktól, a pénzüktől, a furkálásuktól, a harács- tól, a nevetséges potentátoktól, és mindentől, érted, mindentől, és hazajövök, hogy végre, hogy itthon kikapcsolok, hogy kikapcsolom az egész szemétdombot, és akkor ez van, akkor egy óra hosszat se nézhetem nyugodtan azt a rohadt tévét, mert folyton valami bajod van, és nem vagy képes KÖZÖLNI, micsoda, egyáltalán: tudod te, mi az isten bajod van, hogy folyton belém akadsz?! — csapja oda a távirányítót a csokoládé mellé. — Tat twam ai! — néz maga elé a nő mereven. — Veszekedni akarsz?! — fordul felé a férfi. Savókék szeme szinte forr. A nő elsírja magát. — Mondd meg, mit akarsz! Fölidegesítesz, aztán nem mondasz semmit, csak bőgsz. Mit gondolsz, ki bírja ezt idegekkel? Mért nem könyörülsz rajtam? Mért rágod az idegeimet még te is? Nem elég ez az egész? Ami körülöttem van? Itthon se lehet egy kis nyugalom? Egy kis búvóhely? Csönd. Szipogás. A férfi fölkel és róni kezdi a szobát. Felemel egy-egy tárgyat, arrébb teszi. — Legszívesebben kifutnék a világból — mormogja, és lesimítja a térítőt. Zokogás. A férfi sóhajt, kikapcsolja a tévét, majd visszaereszkedik a fotelba. Csönd. Csönd. Csönd. — Mit tudod te, hogy NEKEM milyen problémáim vannak — bukik elő
