Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Keszeli Ferenc: Vízjel a kőben (vers)
Keszeli Ferenc Vízjel a kőben Egy cserzett kőtábla áll a szürke fában. Egy régvolt vízállás szótárnyi kőjele. Százharminckilenc éve már, hogy köldökig nyaldosott itt az ár — embert és kőkaput. Fáklyák lobogtak akkor itt, sikolyok, segélyszavak a mocskos víz fölött, a Lőrinczkapu utca házai közén, ahol hamis a mai kőállás vízjele. Egyedül vagyok, mint a fa. Sehol egy elszánt menekülő, sehol egy harangkondulás, sehol egy hintázó kőladik. És a házak is, mint a lakatlan erdő ... Hát hová lett a sok hajótörött, hová a vízenjáró Jézusok, a magányos fuldoklók, kiket most sorra kimentenék, hogy ne legyek egyedül az elázott palotasoron, ebben a foghíjas szájban, ahol lenyelhetetlen ez a zavaros ár. Egyedül vagyok, magányos utcai tüntető. Senki sem tudja rólam, mert kihalt az utca, mint a cső, mint kiszáradt szivocsnak üregei, olyan kihalt a város. Oszthatatlan vagyok, hogyan is állnék önmagam közé, hogy szaporodjunk.
