Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Barack József: Látogatás (elbeszélés)
félre, nem az elhivatottság-érzésében kételkedem ... Csupán arról van szó, hogy egyelőre túl fiatal ahhoz, hogy nálunk írónak számíthasson. Amúgy meg: se munkás* se földművelő, bár eddigi életében mindkettőbe belekóstolt. De értelmiségi sem, mért idő előtt otthagyta pedagógiai tanulmányait. Kétségkívül a kötetlenség, szabadság illúzióját keltő alkalmi munkából tartotta fönn magát, s csak elenyésztő részben a hébe-hóba megjelenő írásai tiszteletdíjából. Ebből meg egyenesen az következik, beláthatja, hogy módos ember semmiképpen nem lehet. Bár olyan szegény se, mint a templom egere. A kiválás igézetében otthagyta fölnevelő emberközösségét, hogy a megformálás adománya új dimenzióiban folyvást visszacsámborogjon eredendő hűtlensége színtereire. S így folytathatnám ki tudja, meddig ... — Szóval maga szerint épp hogy az átlagosságot, értéktelenséget, szürkeséget választotta ki személyemben az a hülye komputer?! De hát a langyosakat még az isten is kiköpi! — indulatoSkodott Vörös Gábor közlegény: — Ilyennek tart engem maga is? — Öh, az írók rettenetes gőgje ...! — mondta újfent az őrnagy, fájdalmas rezignációval, mint aki maga is megkapta egykor, tehát ugyancsak jól ismeri, de mára már végérvényesen kigyógyult az íróságnak nevezett betegségből. — Minden író azt hiszi magáról, hogy más, sőt, hogy értékesebb, mint a többi ember, csak azért, mert figyeli őket, és mert embereket teremt az ő képükre és a saját képére és hasonlatosságára, mintha felszippantotta volna magába az emberi lét esszenciáját, és most hatalmában lenne azt kiontani. Feledkezzék meg csak egy pillanatra, Gabo, a kiművelt vagy önjelölt értők, az osztódással szaporodó sznobtársaságok lilagőzös blablájáról — máris láthatja: az emberiséget annyira érdekli az írás és az írók, mint amennyire a selyemhernyó-tenyésztés és a prehisz- torikus archeológia! Nagy V. (akkor még csupán Vörös) Gábor leikébe egyfajta reménytelenség szivárgott az őrnagy sámánisztikus „hegyibeszéde” hallatán. Gyermekekre jellemző őszinteséggel buggyant ki a száján: — Ha ez tényleg így van, akkor szomorú időknek nézünk elébe ...! 4 Nagy V. Gábor fonodái segédraktáros, nem túl sikeres, de néhány tisztességesen megírt könyvet maga mögött tudó kisebbségi író, nem titkolt megkönnyebbüléssel nyugtázta magában, hogy a velük megesett „csoda” is három napig tart csupán. Legalábbis a külvilág szemében. Itt-ott ugyan még visszafordultak utána, összesúgtak a háta mögött az utcán, az üzemben az emberek, de egyre ritkábban. Habár néhány közelebbi ismerőse egyenesen rosszallta, mi több, álszent nagyképűségnek tartotta csökönyös zárkózását, visszahúzódását. Egy olyan fickó nagyképűségének, aki nagyon is jól tudja, hogy valahol a háttérben megmozdultak s biztató fordulatot vettek a dolgai. Bár központivá kezdett benne válni a „téma’*, igyekezett ezt környezetében nem kimutatni. Jóval vacsoraidő előtt hazajárt lakótelepi háromszobás otthonába, melynek otthonosságát a gyakori főtt ételek nyálcsor- dító illata csak felerősítette. Az aránylag tágas nappali egyik sarkában