Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Dusza István: A modellező regényíró (Duba Gyula: Aszály)
Dusza István ga, hogy egyedi léthelyzetből nőtt ki, s a történelem, melyet megjelenít, nemcsak körülhatárolt, helyi érvénnyel bír, hanem egyetemes - akár emberiségméretű - tanulságot kínál, és korszerű humánumeszménnyel gazdagítja a körülöttük élő nemzeti kultúrákat. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik jellemző tulajdonsága érdekesebb - értékesebb -, hogy egy kis népközösség önvallomásos tudatát tükrözi, vagy becsvágya szerint - regény?!“ Az ennek a modellnek megfelelő regényeken sem bűn számon kérni az esztétikai értéket, a szépirodalom ismérveit, pedig Duba Gyulát idézve: „a regény arra hivatott - a becsvágy is ilyen - hogy életmodell legyen“. Ót folytatva: „Regényirodalmunk méltó feladata és próbája, hogy megalkossa a szlovákiai magyarság történelmének és életének modelljét, létkérdéseinek summáját és humánumtartalmát (...) Ezért a regény nem lehet meg a személyes élmények intimitása nélkül, sem a szűkebb faluközösség bizalmas konkrétumainak motívumrendszere nélkül, de az eseményeket követő írói látásnak és reflexiónak tárgyi- asnak és távlatosnak kell lennie.“ Az előbbieket csodálkozva, a következőket már megbotránkozva olvasom: „A regény az élet műfaja.“ Kedvem van a szentenciát visszájára fordítani, s az élet lenne a regény műfaja. így aztán nem véletlen Duba Gyula másik állítása: „... a regény alapja, tárgya és értelme a megélt, vagy megélhető valóság.“ Nem! Illetve... igen! Merthogy elolvastam Duba Gyula Aszály című regényét, amely 1989-ben jelent meg a Madách kiadóban. így már tudom, hogy ez a nagyepikai alkotás mégsem minden elemében felel meg annak a modellnek, amelyet szerzője jó előre megalkotott a csehszlovákiai (vagy szlovákiai?) magyar regény megírásához. Megszületett ugyan egy regény, amely mindenben megfelel azoknak a Fábry- mítoszbeli elvárásoknak, amelyeknek egy bizonyos írócsapat előtt járó zászlótartója Duba Gyula. Ha eddigi regényeit (Szabadesés, ívnak a csukák, Örvénylő idő, A macska fél az üvegtől) ismerve vesszük kezünkbe az Aszályt, akkor igencsak ismerős „élet-modellt“ ismerhetünk meg. Miért ez a sok feltételes mód, és miért az idézőjel? Ismét egy falu, valahol a Garam völgyének déli fertályán: Atagyarmata. Ismét egy hős, akinek lelkén és tudatán az író átpaszírozza a Történelmet 1938-tól 1948-ig. A közeg helyenként olyan, mintha a szerző Vajúdó parasztvilág című irodalmi szociográfiájának kötetéből kimaradt fejezeteit emelte volna át. Tehát megvannak a „faluközösség bizalmas konkrétumai“, és a hős - Kisgál, illetve Gál - elegendően tágas lelki és tudati dimenziókkal rendelkezik ahhoz, hogy a „személyes élmények intimitásainak“ helyet adjon. A regény első részéből kitetszik, hogy az író mennyire küzd az idővel. Nem mint fizikai fogalommal, hanem a regényidővel. Bár nyomon követhető Duba igyekezete, hogy mindvégig egymástól távolodó idősíkokat és már történelmi távlatokba vesző történéseket emeljen egymás mellé, igyekezetét éppen az futtatja zátonyra, amit sikerül létrehoznia. így a Történelem egy bodzabokor alá támasztott bicikli mellett másnaposságtól szenvedő kamasz emlékezetében úgy jelenik meg, mintha az 1938 körüli csehszlovák köztársaságbeli és magyar királyságbeli történéseket ötven év távla