Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Talamon Alfonz: A császár (elbeszélés)
Talamon Alfonz őszöknek, tavaszoknak napfelkeltéi éveknek, évtizedeknek, több mint egy fél évszázadnak a napfelkeltéivel. Félelmetesen nagy időt éltem már meg, mióta a trónra léptem, s minden egyes napfelkeltének a súlyát itt éreztem vállaimon, a szomorúakat és vidámakat egyformán. Ha orrommal csaknem a térkép cifra vásznát súrolom, dicstelen városok és csatahelyek neveinek sorát olvasom: Kő- niggratz, Pákozd, Solferino, Magenta, Villafranch, Prága. Ezek a nevek mintha kiabálnának a térképről, dacos dölyfösséggel másságukról árulkodnak. Valamikor haragudtam ezekre a városokra, helységekre. Szívem szerint utasítást adtam volna Kollowitz udvari főtérképésznek, hogy ezeket a neveket törölje le a vászonról, szüntesse meg a kokottként tárulkozó Mercator vetületen található apró pettyeket, melyekhez tengernyi véres-sáros kudarc fűződik, de vénségemre megtanultam, hogy a kudarcok felett is át kell siklanom, s egy idő óta már nem tulajdonítok nagy jelentőséget nekik, egyre ritkábban jutnak az eszembe diplomáciai kudarcaim, kellemetlen perceim, óráim sorozatai a schönbrunni palota valamelyik fényes hálótermében található hitvesi ágyról. Nem szeretem a háborúkat, mert megtanítottak rá, hogy csak elveszíthetők, látványos kudarccal végződnek, még akkor is, ha kócsagtollas csákójú, érdemjelekkel teletűzdelt tábornokaim győznek, mindenféle engedményeket kell tennem a legyőzötteknek, akik sűrű hajbókolással nyomulnak be dolgozószobámba, s én a pokolba kívánom egész pereputtyukat, elszomorodom, hogy Európának ebben a sarkában már nincsenek győztesek, csak vesztesek. A katonai parádékat ellenben úgy imádom, mint fiatal koromban a véres bélszínt, melynek élvezetétől orvosom fosztott meg, figyelmeztetve, hogy az én koromban ez már nehéz étel. így szinte utolsó kedvtelésemként maradtak a pompás felvonulások, hol egész lelkem gyönyörködik a stráfos, sújtásos, aranybojtos mundérokban, érdemjelekben és rendfokozatokban, glancolt markolatú kardokban, lakkos, tükrös csizmákban, fényesre csutakolt lovakban. Valamelyik születésnapomon egy rólam szóló könyvben olvastam magamról: „Őfelsége alapjában véve nem romantikus lélek- de szereti a tábortüzeket.“ Szerintem csak romantikus ember szeretheti a tábortüzeket, arról nem is beszélve, hogy hányszor ábrándoztam epekedve - igazi érzéseimet elfojtva az udvari etikett miatt - habtestű, légies társalkodóhölgyekről. Még hogy nem vagyok romantikus... Utoljára tábortűznél 1859-ben ültem a balsorsú Solferinónál, ahol egy fiatal hadnagy megmentette az életemet, s én ezért bárót csináltam belőle, az uralkodóosztály tagjává léptettem elő. Ejnye, a neve nem jut eszembe, pedig évekkel a csata után is találkoztunk, itt, ebben a szobában, íróasztalommal szemben állt, pontosan emlékszem a helyére, amikor kihallgatást kért valamilyen bosszantó apróság ügyében. Igen, emlékszem már, a 15. olvasmány miatt volt itt, melynek a címe A solferinói csata volt, s az olvasmányban elírták a nevét, vagy más félreértésre okot adó kompromittáló adatot közöltek róla. Ott, Solferinónál féltem először úgy, ahogy az egyszerű halandók félnek. Pedig hős szerettem volna lenni s örültem, mikor a csata előtti este életemben először, s azóta sem, bolhát találtam tábori ágyamban, s bár tudtam, hogy egy uralkodónak nem illik tudomást venni a férgekről, mégis, még hónapokig boldogan vakargattam csípésének vélt helyét. Az előcsatározások megkezdésekor, mikor még csak messzelátómmal láthattam az ellenséget, ifjúkori olvasmányaim hősére, Napóleonra szerettem volna hasonlítani, szerettem
