Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Talamon Alfonz: A császár (elbeszélés)

dásain, és ha elolvasom ezeket az aktákat - az igazat megvallva nem olyan gyakran, inkább csak átlapozom a rengeteg irományt pillanatnyi hangíjlptomnak engedve bírálom el őket, elsősorban a kérvényező, vágy jelenté'síro'nevének hatására, másodsorban a külalak,' szófűzés figyelembevételével. Bizony, Jnár^ré- gen nem figyelek, oda alattvalóim hazbdqzásáira,'melyek’ngiv^k és( gyejrnéte- gek, s a hozzátn valóviszonyükat tükrözik, hiszen tudom, hogy engerrt is gyéreikként kezelnek. Örülök, ha nem szólal meg szobámban a csengő, melynek hangja különvonatom mozdonyának csilingelősére emlékeztet, rnejy Birodalmam cifra tartományi fővárosaiba repít, vagy eldugott, vad zugaiba, éjszakákat és nappalokat tölthetek el párnázott, testőröktől óvott, szecessziós kupémban, mégis, ha kiszállok,’ mint Uralkodót köszöntenek. Egyébként már az utazásokat sem szeretem, a kemény grammatikai hibákra ügyelő szláv meg magyar alattvalóim kincstári németségét, s őket is csak azért viselem el, mert Birodalmam népei; jól tudom, ők sem szeretnek engem, bármilyen kacifántos virágnyelven bókoló szöveget is tanulnak be, bármennyi dicsőítő költeményt is írnak hozzám születésnapomra. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy magányos vagyok, és tudom értékelni a magányt, hiszen a világ legidősebb Uralkodója vagyok, aki már örül annak, mikor nem jön semmilyen kihallgatásra váró látogató sem, nem tesz senki sem protokoll-látogatást, nem zaklatnak újonnan kinevezett magyar miniszterek, nem jönnek karattyoló nagyköveket és attasék, sőt templomba sem kell mennem, vagy együtt ebédelnem unokahúgaim és unokaöcséim tömegével, élükön utódommal, a trónörökös Ferenc Ferdinánddal, akit csaknem huszonöt éve nem tudok megszeretni ebben a tisztségében. Üres perceimben átballagok a szemközti falon függő hatalmas térképhez. Ráérősen, hajlott háttal togyogok, hiszen nem lát senki, még a lakájom sem, aki izzadt, büdös zoknijaimat viszi mosodába, öltöztet és vetkőztet nap mint nap, s csaknem ugyanolyan öreg, mint én, csak az előírásos rizsporos parókája fiatalítja meg, és néha legszívesebben lekapnám a fejéről, hogy tiszta szívemből nevethessek az ő kopaszságán is. Szeretek napjában többször is a térképhez csoszogni, és ő tárulkozó, nyújtózkodó, csipkés szélű tartományaim karjaival vár, melyeket vállam köré kerít, palást gyanánt beborít, szinte hallom, ahogy hájjal kenegetve szerelmes szavaknál is szebben suttog nekem, vászontestével ráncot ver, ahogy meghitt cinkosként elnézően rám kacsint, ahogy talpam alig emelve csúsztatom a vastag szőnyegen, szemem könnybe lábad, amikor összetalálkozunk - a Birodalom és én, az Uralkodója. Szeretem tarkaságát: szeretem a Tirol barnáját, az ég felé törő hegyek hátának színét, hágóként, melyeket fiatal koromban magam is gyakran tapostam alpinista öltözékben, szeretem Salzburg liláját, a püspöki palota plüsseit, a székesegyház tömjénillatát, szeretem Stájerország zöldjét, a gyantaszagú fenyők rengetegét, ahogy vadászatokkor puskám csöve elé terelik a megriadt szarvasokat, melyekért fáj a szívem, hogy olyan bárgyú együgyűséggel bámulnak a célzókeresztbe, mintha tudatosították volna, hogy alázattal tartoznak nekem, az életükkel rendelkezem, s tudom, még ha mellé is céloznék - elrejtőzött vadászok terítik le egyetlen lövéssel, abban a pillanatban, amikor én is elsütöm a puskámat, melynek golyója messze, magasan az agancsos feje felett süvít el, ám a szarvas bőgve rogy össze az orvlövész golyójától, mégis mindenki nekem gratulál harsogva a mesterlövésemért, míg én a bajszom alatt mosolygok az