Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)
Feküdj végig a csillagokon gyón csúnya kép, csupa egymásra halmozott színes folt - s most hívatlanul ömle- nek emlékeim gondosan bepókhálósított mélyéből a csúnyábbnál csúnyább képek, elszenvedett és vissza nem adott pofonok, kocsmák, cigarettafüst, majd előtte térdelek, Roxána!, suttogom, később zuhogó esőben hempergünk le egy domboldalon és csókolózunk, már ahogy lehet. Egy állomás képe úszik be, sosem látott táj suhan el az arcom előtt, belőle ismeretlen emberek arca dagad ki, mind mosolyog és integet, hányinger környékez, megfogadom, hogy soha többé nem iszom alkoholt, fehér falak borulnak rám, fejem köré görbülnek, majd egészen apró vakolat pottyan a szemembe.- Olyat rúgtál, hogy majdnem feldőlt veled a fotel! - súgja valaki, s megcirógatja a füleimet. Egy hideg, puha női kéz - ez végképp visszaránt a valóságba. Kezembe adja az inget. Utálom ezt az inget, akarom mondani, de mégis feltápászkodom és magamra húzom, mert az idő már tényleg jól előrehaladt. Iszom egy pohár vizet is, bele- ugrok a nadrágomba, megigazítom ritkás fürtjeimet, s csodálkozva látom, hogy a tükörből az a csúnya festmény néz rám vissza, rikító színekkel, foltokkal, gusztustalan idomokkal, s valami ismét eltörik bennem. Valami, ami az utóbbi napokban gyakran megsérül, megreped. Leginkább egy rohamhoz lehetne hasonlítani. Végtelenül szerencsétlennek érzem magam ilyenkor, és nehézkesen, szerencsétlenül felépített életem kártyavárként, könnyedén, kényelmesen hullik szét. Meg kell fogódzkodnom... becsukom a szemem, orrom megtelik a virágok illatával, s egy kis pálinkára gondolok, ami nagyon jólesne, persze csak csapvíz van a kezem ügyében. S ez megint egy újabb csalódás.- Nagyon furcsa vagy mostanában! - hallom Roxána hangját egészen közelről, s hirtelen elfog a düh. Gyerek vagyok, azt kívánom, hogy jobban figyeljenek oda rám, hogy lessék a szavaim és hogy megértsenek! Hát olyan nehéz lenne most átölelned és az arcomhoz nyomni az arcod, megvárni, amíg egymáshoz igazodik szívünk dobbanása, és végre mindent őszintén elmondani egymásnak???. Azelőtt könnyen ment. Nem volt minden egyszerű, csak tiszta, és úgy tudtam szeretni, hogy sírtam hozzá, és úgy ittam édes nyálad, mintha könnyű bor lenne, és úgy tudtuk földhöz vágni magunkat, hogy egyikünknek se fájt. Most mért nem figyelsz rám jobban, mért az az átkozott színház a fontos? Roxána, én nem tudom programokhoz igazítani az életemet! Bárcsak elbeszélgethetnénk... De már nincs türelmed, mert azt hiszed, ismersz, közben fenét! Úgy téblábolok önmagam határai között, mint a részeg, aki gyűlöli a józanságot, mert megunta már. Egy idegen épületben liftezek, és mindig más emeleten szállók ki. És mindig más arcom van, és mindig nagyon kívánom, hogy szeressenek. Hogy gyengé- dek legyenek hozzám... Talán megőrültem. Nem lehetek normális. Tudom, holnap százszor el fogom átkozni magamat, most mégis olyan erők feszítenek s késztetnek menekülésre, amelyekkel ma még nem tudom felvenni a harcot! Én a nyakkendővel babrálok, Roxána a kulcsokkal. Valahogy csillapítani próbálom idegességemet. Legszívesebben levetkőznék, s a bárgyú krimit bámulnám a tévében egy üveg hideg sör mellett, de a pillanatok ropogva vonulnak el a fülem mellett, s szinte hallom, ahogy csizmájuk egyszerre csattan agyam sárga kövezetén.
