Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - HOLNAP - Szászi Zoltán: Visszavár a hét határ (elbeszélés)
mint a lemmingek útjának berajzolását követelik a nyomdaigazgatótól. Helsinkit megették a cápák, lemmingnek nézték. A lézer vibrálgat még egy kicsit a Föld helyén. Kiestem az ablakodból. Kiestél a szememből. Nem várom a vonatot nálad, mert tőled akar elvinni. Részek a mindenből (monológ) Azokat a napokat kellene megfejtenem. A zuhanás napjait. A vasárnap utáni zajokat, amikor elmentél a mezők mellett, anélkül, hogy lehajoltam volna meghallgatni a föld gyomrának korgását, amint új testeket kíván emészteni. Vissza kellene találnom a múltba? Ülök egy karosszékben. Bella meztelenül nyit be, kezében antik ezüst tálca, rajta hazai szilvapálinka, egy doboz Sankt Moritz, a kedvenc cigarettám, amit egy szökőévben egyszer veszek csak magamnak, egy jó adag sonka, valami vörösbor, ha a márkát jól látom, Elegido. A mindennapos unalmat kergettük. Mindennap. Egymásba vájkáltunk. Imádlak, Bella, csak hagyj békén! A bárok fenegyerekei simogatják a lányok popóját. Ezek a napok? Én nem vagyok fenegyerek. Ezek a napok nem azok a napok. Vagyok a szenny, a bűz, a mocsok, a fekália megtisztító poklában, várom a telefon csöngését, éberen álmodom, álmodva élek, unalmas, engem-ír-a-vers teória, mindenkinek ezzel van tele a hócipője, meg a nyilatkozatokkal, hogy hű de milyen nehéz, meg hinnye de bezzeg milyen bonyolult is ez az élet! A poklok ördögei szánkázzanak minden harapás kenyéren és minden korty boron, amit hamisan veszel a szádba, rebegve közben valami süket szöveget, és a rituáléktól menekvést remélve legszívesebben lenyelnéd még a béka szarát is! Kannibál vagyok! A húsod eszem, a csontjaidból meg fogpiszkálót csinálok magamnak meg nyakláncot. Ügy legyen! Ember a konténerben? Nem is egészen biztos, hogy ember vagyok még. Cifra kabátban fekszik a reggel a nagyváros fölött. A csavargók aludni térnek. A patkányok megriadnak a villamosok rezonanciájától. A világ a csendkedvelők ellensége lesz. Aludni kell, hogy elviseljem a zajt. Aludni, aludni! A Nap felsimul az égre, betűz a szemembe. Megkólintja a másnapos fejfájást a piás fejekben. A közkoszossági hivatal utcamosó kocsijai hajnali három óta fent brüngenek a lakótelep szélén. Megindulnak ellenségeim is. A szemetesek. Remélem ezen a héten nem dugják be az orrukat ebbe az utcába. Aludni! Aludni! Eshetne az eső egy kicsit legalább. Fullaszt a hőség. A konténert még nem éri a fény. Fejem alatt megmozdul egy társbérlő csótány. Farkasszemet nézünk. Aztán átriad a másik sarokba, lihegve megáll egy kenyérhéjon, majd gyorsan beássa magát. Alszom már. Nem járnak a . .. Nem, nem járhatnak ma errefelé, biztosan tudom, lefogom a szemem, már alszom is, már alszom ám . . . Na most jó! Pfú, a mindenségit, de bevágtam a könyököm! Mintha öregednék. Nem megy már olyan könnyen a konténerbe ugrás. Na nézzük, miből is élünk ma. Élünk ma? Ma élünk. Ma élni, élni magadra vagy
