Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Mórocz Mária: Az elvetélt (elbeszélés)
Az elvetélt vei még mindig azt mondom: én vagyok fölényben, azt is mondhatom: ennyit az önkényről. De nem így van. A tárgyak látványa is megrémítette. Nem tudta megállapítani, mi az, ami áll, s mi mozog. Ez egyrészt a tájékozódásban és a mozgásban is korlátozta, másrészt a teljes kiszolgáltatottság érzésébe sodorta. Mindez olyan volt számára, mint a prés, mely hullámzó mozgásával lassan felőrli őt. Még voltak fenntartásai. Kimondhatatlan undort és fáradságot éreztem. A sötétség tele volt árnyakkal. A tárgyak mcgreccsentek, megroppantak éjszakai virrasztásunk súlya alatt. Rémülten ugrott fel és kiáltott volna irtózatos félelmében, de csak az izzadságcsep- pek gördültek le a homlokán. Semmi sem törhette meg ezt a csendet. Utolsó feljegyzése az a cím volt: Az elvetélt, avagy A mindenség kurvája. Bezárkózott a fürdőszobába és lekapcsolta a villanyt. Tudtam, mi következik, de képtelen voltam megakadályozni. Nyüszítve kapartam az ajtót, még akkor is, amikor már egyetlen nesz sem hangzott a hófehér ridegségből. II. Az egészben csak az a riasztó, hogy az első percekben, amikor az óra ketyegése nem tudni honnan tör föl, azt hiszed, hogy a fáradtság teszi, talán le kéne feküdnöd, lekapcsolni a villanyt, s néhány perc múlva már elégedett szuszogásod töltené be a termet. Az álomban pedig a dolgok valószerűtlenségében bízva baktatsz előre: gyilkolsz kéjelegve, fajtalankodsz vagy megalázkodsz, s közben nyugodt horkolásoddal konstatálod, hogy mindez csak álom. Magabiztosságod kissé gyanús. Talán azt akarod elfelejteni, hogy a dolgok nem mindig állnak ösz- sze ilyen meggyőzően. De ne vágjunk a dolgok elébe. Hiszen a lefekvés ötlete épp csak felvillant, s legszívesebben száműznéd. A legnehezebb az első mozdulat a zörejek és a zaj miatt. Ha sikerül belehasítani a csendbe, az egészről mintha egy pillanatra elfeledkeznénk. Köztem és a tárgyak közt már mérhetetlen a távolság, csak az állandó kopogás van jelen, s a félhomályban minden mozdulat valószerűtlen. így bevallaná önnön esendőségét. Levetkőzni a ruhák kihívó suhogását. Fáradt vagyok. A papír befogadja a szót. A legkevésbé gyönyört nyújtó coitus. Vagy tán az idő kevés? Hiszen a követelődző fehérség. III. Arról írtam, ami a kertben történt. Ahogy sütött a Nap. Valahogy a színek is mások voltak, élesebbek, harsányabban váltak el egymástól a testek. Valamiféle várakozás volt bennem, talán jókedv is. Aztán jött egy felhő. Egészen apró. A színek megváltoztak. Valami bennem is. Akár a mozaik, melyet átrendeznek. Leírtam a folyamatot, ahogy ez a várakozás beért valamiféle számító szolgálatkészséggé. majd megadássá. Teljesen nyugodt lettem. Valamit megértettem. Nem sokkal ezután megírtam a novella második részét, amely azt a jelenetet írta le, amikor a pókokat megláttam a sarokban. Egymás ellen. Amikor az árnyékom föléjük ért, egy pillanatra megálltak. Vártam, hogy a kisebb irányt változtat. Látszatra nem történt semmi. A két novellát gondolkodás nélkül egybecsatoltam, és szintén gondolkodás nélkül ráírtam a címet: Illúzió. Borítékba tettem. Nem volt kinek címezzem.
